2010. július 13., kedd

BLUE-EDEN-Sharm-1


KÉK ÉDEN

Évtizedek búvárkalandjai a Vörös-tenger mélyén

BEVEZETÉS

Talán 9-10 éves lehettem, amikor a hazai mozikban is vetítették Cousteau Oscar-díjas “A csend világa” című filmjét. Soha nem felejtem el a hatását, teljesen le voltam nyűgözve, hogy létezik egy másik, alig felfedezett világ is a Földön, csak az éppen az a víz alatt található. Alföldi születésű gyerekként számomra -- aki addig a Balatont sem látta -- az egész film szinte már a misztikum határait súrolta. Valamennyi előadást megnéztem, bár ez fájdalmas áldozattal járt: a végén már csak úgy kaptam jegyre pénzt, hogy lemondtam több hónapi fagyipénzről. A könyvtárban lelkes olvasója lettem Brehm: Az állatok világa c. könyvének, amelyben természetesen a víz alatti világ élőlényeit bemutató fejezetek érdekeltek a legjobban. Sokat álmodoztam arról, milyen érzés is lehet lemerülni a tengerbe és személyesen átélni mindezt. Persze, erre akkoriban annyi esélyem volt, mint egy holdutazásra. Az meg, hogy majd egyszer a fejléc fotón látható hatalmas tigris cápa lesz a modell társam, végképpen a fantasztikumok világa volt.


Majd' huszonöt év után az álom mégis valósággá vált. 1986-ban, egy hivatalos egyiptomi kiküldetés egyik szabad hétvégéjén ott álltam a Vörös-tenger partján. A reggeli fény narancsszínnel vonta be a kopár parti sziklákat, fejemen maszk, lábaimon uszony és már csak pár másodperc választott el attól, hogy saját szememmel láthassam a csodát. Húztam az időt és talán picit izgultam is, hogy nem ér-e csalódás, mint az a hosszú idő után beteljesedő álmok esetében nem is oly ritkán elő szokott fordulni. Egy nagy lélegzet és a tintakék, kristálytiszta víz magába fogadott. Szinte végtelen kiterjedésű akváriumban találtam magam, amelyben millió színpompás hal úszkált és fantasztikus formájú, színű korallok borították az utolsó négyzetcentiméter is, ameddig csak a szem ellátott -- ami legalább negyven méter volt! Még hogy csalódás? Délután három körül barátaim megpróbáltak rábeszélni, hogy lassan talán ki kellene jönni a vízből.... Napnyugta körül már tényleg nem volt mit tenni, a víz alatt rohamosan sötétedett, a csodának aznapra vége volt, nekem pedig évekre. De a Vörös-tengerben eltöltött órák olyan hatással voltak rám, mint egy erős kábítószer. Tudtam és éreztem: már sohasem fogok szabadulni az átélt élmények, a hihetetlen látvány hatásától....


Persze, az életem nagyon sokat változott azóta. Harmadszor is megnősültem, de most már végleg! Feleségem, Klára ugyan nem merül velem - két esetet leszámítva -, de szeret sznorkelezni. A két kivétel Szudánban történt, a Sha'b-Rumi-nál, a Cousteau bázisnál. A második után közölte, hogy ugyan nagyon szép, de ő a csúcson szeretné abbahagyni - hívatkozva az én véleményemre, hogy a Sha'b-Rumi a csúcs merülőhelyek egyike. Ez ellen nem tudtam mit felhozni....... Az ezredik vörös-tengeri merülés után más úticélok is képbe kerültek, így Indonézia, Maldív-szigetek, Bahamák. Nagyon szép helyek ezek is, de a Vörös-tenger örökre megmarad a No. 1. helynek számomra.


A MALÉV 220-as Budapest-Kairó járata este 11-kor szállt fel. 1991. május vége volt és a több mint tíz kilométeres fagyos magasságban száguldó Boeing 737-es életünk teljesen új fejezete felé vitt bennünket. Hosszú időre Egyiptomba költöztünk, mivel egy neves nyugati cég kairói képviseletén, illetve autóbuszgyárában kaptam szerződést, mint vezető formatervezőt alkalmaztak.
Új életünkbe -- dacára az európaitól jelentősen különböző éghajlatnak, körülményeknek, kultúrának, közlekedésnek -- nagyon gyorsan sikerült beilleszkedni. Ebben igen nagy segítség volt, hogy alig pár hét után már -- egy hosszabb vallási ünnep adta lehetőséget kihasználva -- Sharm-el-Sheikh-be, a Sinai-félsziget déli csücskén található világhírű búvárparadicsomba utaztunk. Az 500 km-es út, keresztül a félsziget izzó sivatagjain, komor és kietlen hegyein, lenyűgöző volt. Számtalan helyen láthattuk a nem is olyan régi háborúk nyomait: több tucat katonai jármű kiégett roncsát, kilőtt harckocsikat, a szögesdrót akadályokat és az aknamezőkre figyelmeztető feliratokat. Szinte megelevenedett a történelem, hiszen ezekről a harcokról akkoriban a magyar közvélemény is részletes tájékoztatást kapott. A Szuezi-öbölben még láthatóak voltak az egyik háború kitörésekor kapitányaik által akarattal a homokos partnak futtatott óceánjárók. Sharm-el-Sheikh környéke is úgy nézett ki, mint ahol csak tegnap értek véget a harcok.

A kilencvenes évek elején Sharm-el-Sheikh még csak néhány házból álló lakótelepet, illetve az attól pár kilométerre lévő gyönyörű öbölben, Na'ama Bay-ben található pár hotelt jelentett. Búvárkodás szempontjából szinte páratlan előnyt nyújtott, Hurghadához képest, a térség parti zátonyainál található kéttucatnyi világklasszis merülőhely, melyeket bármelyik hotelból 10-15 perces autózással el lehetett érni -- feltéve, hogy az ember ismerte az "utat", vagy inkább csapást a háborús szögesdrót akadályok, aknamezők és a púderhomok foltok között – és így nem kellett az igen drága hajót kifizetni, ami már akkor is 40-45 USA dollárt jelentett naponta.

A Tirán-szorostól Ras-Mohamedig húzódó mintegy 60 km-nyi parti sáv a világ egyik legszebb korallzátony övezete. A zátony peremét elérve -- ami kb. 30-50 méternyi úszást, vagy apálykor igen nehézkes botladozást jelent -- átlagosan 25-40 m-re szakad le a zátonyfal, de sok helyen eléri a több száz métert is. Egyszerűen lélegzetelállító érzés, ahogy a zátony feletti félméteres vízben úszva a peremnél elénk tárul a kék, szinte végtelennek tűnő mélység. Még az igen jól úszók is meg szoktak hökkenni egy pillanatra. A kiszögelléseknél -- arabul: Ras -- időnkint igen erős áramlatokkal kell számolni, a veszélyért cserében viszont elképzelhetetlenül dús víz alatti élővilágot láthatunk. Ez a térség az igazi Vörös-tenger legészakibb része (sokan helytelenül a Szuezi-, illetve az Aqabai-öblöt is annak tartják), a parttól pár száz méterre már 800-1000 m-es mélységekről is beszélhetünk. Az igen mély víz miatt a látótávolság átlagosan 25-30 m, de dagálykor sokszor eléri a 40-45 m-t is. Az időjárás szinte egész évben napos, száraz, a hőmérséklet még télen is csak ritkán csökken 20 fok alá. A nyári hónapokban a parton 35-42 fok a hőmérséklet, de árnyékban ez sem elviselhetetlen a friss tengeri szél miatt. A víz is 27-28 fok körüli, még 30 m mélységben is. Folyó sehol sem ömlik a Vörös-tengerbe, így hordalék sincs, ez is nagyban hozzájárul a kivételes látótávolsághoz. Egyetlen zavaró tényező van csak, amit nagyon nehéz előre megjósolni -- bár többnyire a tavaszi hirtelen felmelegedéskor fordul elő -- a plankton "virágzás". Ilyenkor a mélyebb vízrétegekből a világosabb, felszíni rétegbe trilliárd és trilliárd planktonszervezet emelkedik fel, néha hetekre bezöldítve a vizet és tönkretéve a máskor oly páratlan látást.

Az egyiptomi kormány még a nyolcvanas évek közepén nemzeti parkká nyilvánította Sharm környékének jelentős nagyságú részét, víz alatt és víz felett egyaránt. Szigorúan tilos a horgászat, a szigonyos vadászat, a korallok, a kagylók gyűjtése és a víz alatti élet bármilyen formában történő erőszakos megzavarása. Ezért akár súlyos börtönbüntetést is kaphatnak a törvény megszegői! Így aztán a terület a világ egyik, ha nem a leghíresebb búvárparadicsoma lett, amely a mai napig búvárok százezreit vonzza a világ minden tájáról.

Nem csoda talán, hogy első utunk után szinte minden hétvégénket ott töltöttük. A Vörös-tenger vonzása ellenállhatatlan volt. Sajnos azonban, sajátságos munkaidő beosztásom és a hatnapos munkahét miatt, ez évekig igen kemény autózásokat jelentett. Vasárnap hajnali háromkor indultunk, 500 km-nyi száguldás után értünk Sharm-ba, ahonnan az esti órákban már vissza is kellett térnünk. A keskeny, még egy egyszerű szegélycsíkot is nélkülöző, méteres átmérőjű gödrökkel teli úton 150-es tempóban kellett hajtani, amit csak tovább "színesített" az egyiptomi sofőrök többségének furcsa szokása: nem használtak világítást. Akárcsak a vadon élő tevecsordák, amelyek nemigen szokták figyelembe venni kinek van előnye az úton! Sohasem hittem volna előtte, hogy milyen találó a "majd kiesik a szeme" mondás! Szerencsére azokban az években még gyér volt a forgalom, gyakran száz kilométer is elment úgy, hogy csak a Tejút milliárdnyi csillagja volt a kísérőnk. Így álltam hétfőn reggel "üdén és kipihenten" munkába. Többször előfordult, hogy csak zuhanyozni és borotválkozni volt időm és már indultam is dolgozni. Majd' másfél év után – amikor Brazíliába repültem a cég elnökével és a hosszú út alatt volt időnk beszélgetni -- került csak szóba: látván a hétfő reggeli bevörösödött, sötétkarikás szemeimet, többen azt tartják rólam, hogy keményen iszom. Nagyot nevettem a gyanúsításon és elmeséltem neki a mi kis "kiruccanásainkat". Teljesen elképedt rajta -- akár csak később sokan mások is --, hogy egyszerű sznorkelezés miatt ilyen elképesztő utazásokat vállalunk. Így sikerült hosszú hétvégés munkarendre áttérni.

Már korábban is, lelkes fotós létemre azonnal megpróbáltam a víz alatt is képeket készíteni, hogy valamit vissza tudjak adni másoknak ebből a páratlan élményből. Persze, az esetek többségében, mire egy nagy levegővétel után 10-12 méteren hozzákészültem egy kép elkészítéséhez, a kiszemelt hal egy elegáns libbenéssel elfordult, vagy mélyebbre merült, nekem meg a levegőm fogyott el. Így aztán, amikor pár hónap kínlódás után az egyik fotósbolt tulaja, ahová előhívatni vittem "remekeimet", megkérdezte, hogy miért nem légzőkészülékkel búvárkodom, az elevenembe talált. Tényleg, miért nem? Fel is ajánlotta, hogy megtanít rá, hiszen az egyik szenvedélye neki is a búvárkodás. Egy kicsit tétováztam, hiszen annyira nem testesítette meg a cápákkal is hősiesen szembeszálló búvárról alkotott elképzeléseimet. Az ártatlan banktisztviselő kinézetű, belga állampolgárságú, de arab nevű tulajról aztán lassan elképesztő dolgok derültek ki. Eddy Mercx-el, a legendás kerékpárbajnokkal együtt készült fotókat mutatott, ugyanis profi országúti kerékpárversenyző, majd hegyi túra-kerékpár bajnok is volt. Évekig a belga tv-nél dolgozott, mint helikopter pilóta és operatőr, majd hirtelen elhagyta Belgiumot. Többek között végighajózta a Gangeszt, filmet készítve a folyóról. Évekig dolgozott Cousteau fiának hajóján a Földközi tengeren, több száz éve elsüllyedt kincses hajók után kutatva, csekély 9ooo(!) körüli merülést teljesítve. Majd egy Los Angeles-i "üzleti érdekeltség" Izrael partjai előtt horgonyzó, szerencsejátékokkal foglalkozó kaszinóhajóján szolgált, de itt egy idő után igen "forró" lett a fedélzet, nemcsak a napsütéstől. Így került Egyiptomba, az eldugott Sharm-el-Sheikh-be. Az igen tekervényes kalandozásokra évek múltán kaptam egyszer egy igen szűkszavú magyarázatot: valamilyen formában benne volt a hírhedt Augusta helikopter botrányban, ami az akkori NATO főtitkár állásába, többeknek meg korai és váratlan halálába került. Majd' tíz év után tért csak vissza Belgiumba, ahol végül is felmentették az őt terhelő vádak alól, illetve elült a por. Szóval, a látszat sokszor csal, az igazi 007-esek nem úgy néznek ki, mint a filmeken!


Soha nem felejtem el az első igazi merülést vele! Egy homokos, lassan lejtő fenekű öbölben elsüllyedt őrnaszádot szerettünk volna megnézni. Alig 17 m-re kellett volna merülni, de pár méter mélyen olyan iszonyú fültáji fájdalmakkal járó kiegyenlítési problémáim voltak, hogy már elszállni láttam álmaim netovábbját, az igazi, készülékes búvárkodást. Örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a féloldalra dőlt hajót, legyűrvén a fájdalmakat. Később ráébredtem, ez igen buta dolog volt, akár beszakadhatott volna a dobhártyám, de szerencsére egyszer csak minden rendbe jött, ott lebegtem súlytalanul a roncs felett. Azóta automatikus a kiegyenlítésem, nem kell semmit csinálnom, mintha elszántságom jutalmául kaptam volna ezt a képességet. A maradék félóra mintha egy perc lett volna és iszonyú csalódottan vettem tudomásul, hogy 40 perc után már a felszínen voltunk. Ez az érzés a mai napig megmaradt bennem, ezért sokan a világ egyik legelégedetlenebb búvárának tartanak, ami részben igaz is, mert nekem soha nem elég a víz alatti világból. Igen nagy kár, hogy a búvárkodás élettani hatásai alapján alkotott szigorú szabályok miatt -- amit nagyon sok ember halála "vésett kőbe" -- merülésenként átlagosan egy órát tölthet csak az ember víz alatt. Persze, lehet és kell is napi négyet merülni, de ez rendkívül macerás a sok cucc felvétele, becipelése, kicipelése, levétele miatt. Mennyivel jobb lenne kopoltyút használva az egész napot lent tölteni! Akkor már csak a víz alatti videókazetta- és filmcserét kellene megoldani.... A mai digitális világtól ezt már úgy-ahogy megkapjuk, csak az elemek.....

Akkori feleségem becsületére legyen mondva, ő is nekivágott a mélységnek. Korábban még kiszaladt a derékig érő vízből, amikor az első méteres halat meglátta, de ekkorra már a nagyobb jószágokhoz is hozzászokott. Tökéletesen ment minden mindaddig, amíg meglátta, hogy tanítónk kifújja a bekerült vizet a maszkjából. Ő is megpróbálta, csak "picit" másképpen, mint ahogy kell. Mentségére szolgáljon, ez az apróság kimaradt az első eligazításból. A maszk pillanatok alatt teli lett vízzel, akár csak az ő hócipője a búvárkodással. Polaris rakétáként jelent meg a felszínen, de nem történt különösebb baj, mert közben ösztönösen – vagy talán hangot adva mélységes megdöbbenésének -- a levegőt kiengedte a száján. Egy évig még csak rá sem nézett a palackokra. Aztán történt két eset velem, ami meggyőzte: jobb, ha a víz alatt is velem tart.

Az első idején már ismert volt rólam a helyi merülésvezetők között, hogy mennyire szenvedélyes búvárfotós vagyok. E szerint egy jó képért képes lennék az utolsó utáni levegőslukkot is feláldozni, ami, persze, csak félig volt igaz -- az utolsó slukkot, azt elismertem. Többször cukkoltak vele, hogy "biztos még a fürdőkádba is magaddal viszed a gépedet" és "palack nélkül is mennél lefelé, csak a gép legyen nálad!" A Tirán-szoros egyik zátonyánál, a Woodhouse nevűnél merültünk. Úgynevezett drift dive-ot, azaz sodródó merülést csináltunk, mivel a zátonynál nem lehet kikötni. Ez úgy zajlik, hogy mindenki magára aggatja a több tucatnyi vacakot, aztán ugrásra készen felsorakozik a hajó tatján kialakított platformon, majd a hajó megközelíti a zátonyt és gyors egymás utánban mindenki beugrik. Tizenkét -- egymást sem ismerő -- búvár esetében a felkészülés mindíg fejetlen egy kicsit az ilyen merülések előtt, így eshetett, hogy üres palackot kaptam. A második palacknak nem volt jó a csatlakozója, így a harmadik felszerelésével annyira elment az idő, hogy az elsők már ugrottak is. Megragadva elmaradhatatlan fényképezőgépemet, megkértem az egyik srácot, hogy nyissa ki a palackot és azzal irány a víz! 25 méterig kőbalta stílusban merültem, hogy utolérjem a többieket, majd levegőnyomás ellenőrzés: puff neki, alig 40 bar levegőm van!!! Mutattam a vezetőnknek, aki történetesen egy csinos hölgy volt, és aki erre majd’ szétröhögte a regulátorát. A fényképezőgépemre mutogatott, hogy talán onnan kellene egy kis levegőt szerezni! Persze, aztán az ő tartalék regulátoráról baj nélkül végigcsináltam a merülést, amit a felszínen úszva a nejem is szemmel tartott. Az ő szemében viszont -- nem tudván a problémáról -- a dolog elég furcsán festhetett, hiszen a tartalék regulátort használva alig pár araszra úsztam a hölgy felett. Felülről ez bizony eléggé "összemelegedett" stílusnak tűnt.... A fedélzeten aztán, sikeresen elhajolva az első jobbcsapott elől, még időben belekezdhettem a helyzet magyarázatába.

A második eset lehetett a döntő, ami alapján Edina is végképpen beállt búvárnak. Egy naplemente előtti parti merülés végén a parton állva várt bennünket vissza, hiszen az eltelt idő alapján már lassan meg kellett jelennünk. Egy horvát oktatóval voltam -- nála is vizsgáztam -- aki 40 méteren jelezte, hogy maradjak azon a szinten, mert mélyebben látott egy cápát, amit megpróbál megközelíteni. Én is láttam egyszer a cápát megvillanni vagy 20 méterrel mélyebben, aztán már csak a buborékok jöttek a mélykék vízben. Pár perc után azonban ismét együtt voltunk, majd elkezdtük a felemelkedést. Tíz és öt méteren hosszabban kellett időznünk, főleg az ő kizsilipelése miatt, de közben a palackja teljesen kiürült a cápa nagy mélységben történt üldözésének köszönhetően. Az enyémet kezdtük el közösen használni, majd hirtelen gondolt egyet és a sajátját mellényestől levetve, felengedte a felszínre. Feleségem – aki már amúgy is kissé ideges volt a késésünk miatt -- a partról csak annyit látott: a felszínen nagy loccsanással megjelenik egy szerelés, de búvár nélkül.… A hátralévő öt perc alatt több döntést hozott -- köztük nem sok volt igazán előnyös számomra --, de a szerencsés végkifejlet örömére sikerült közülük az egyetlen pozitívat kiválasztani: ő is el fog kísérni minden merülésemre. Jó döntés volt, néhányszor sikerült az életemet megmentenie azzal a bizonyos “utolsó utáni” slukk biztosításával.

1991 óta közel 1500 alkalommal merültem a Vörös-tengerben, ebből vagy hatszázat vele. A Sinai-félsziget környékétől Szudánig sikerült több, mint száz különböző zátonyt vagy szigetet megismerni -- beleértve a Vörös-tenger közepén lévő olyan nyílt tengeri zátonyokat is, mint a Brothers, Deadalus, Rocky, Zabargad, Angarosh, Sha'ab Rumi, Sanganeb, Turtle, Masamirit, Dahrak-Gab --, de korallok, különösen lágykorallok tekintetében a legkedvencebb továbbra is Sharm térsége maradt. Van olyan hely, ahol több mint száz alkalommal szálltunk vízbe és újra meg újra kaptunk valami újat.

5 megjegyzés:

  1. Remek oldal! Gratulálok! Remélem, sok érdekes bejegyzés lesz itt... :))) Kíváncsian várom a következőt, és a jobbnál jobb cápás képeket!!!

    VálaszTörlés
  2. Csatlakozunk a Csabához, mi is gratulálunk. Hosszú utat jártál be az első diáktól a mai digitális felvételekig, és szerencsések vagyunk, hogy láthattuk a kezdeteket is, reméljük, a következőket is megosztod velünk.

    VálaszTörlés
  3. Gratulálunk mi is! Dél-Afrikában egy közös fotó a Nagyfehérrel? Október elején? Kártyát nem viszünk:))

    VálaszTörlés
  4. Helló Főnök!
    Szuper a blog, ebből akár könyv is, film is születhetne...

    VálaszTörlés
  5. Mindannyiunk nagy szerencséjére az írás is jól megy!:-D Melynek segítségével könnyedén vizualizálhatjuk magunkat valamelyik Ras-hoz, pedig csak a billentyűket ütögetjük a szobában...Sukran!:))

    VálaszTörlés