2020. május 17., vasárnap



A Gubal-szoros roncsai



Júliusi késő délután volt, amikor kifutottunk Sharm kikötőjéből. Szinte most is érzem az égető forróságot, a tenger sós páráját. Szellő sem rebbent, a tükörsima vízen az egyetlen hullámot a hajónk keltette. Hátunk mögött a Sinai-félsziget vad hegyláncai egyre lilásabb árnyalatot kaptak az izzó párában, majd a 2000 méter feletti csipkés hegygerincek lassan elhalványodtak a narancssárga fényben. Feleségemmel együtt csak ketten voltunk vendégek az alig 24 méteres hajón. Kényelmesen elhevertünk a fedélzeten, hideg sört kortyolgatva és élvezve, hogy semmi dolgunk sincs. Nem kellett készülni, szerelni, mivel úti célunk Hurghada volt, ahol másnap egy német búvárcsoportot kellett felvennünk. A legénység a vacsorát készítette -- „paprikás polip szeletek magyar módra” –, a konyhából elképesztően ínycsiklandó illatok szivárogtak fel. Egyszóval, az egész maga volt a tökéletes béke és nyugalom. Ahogy Ras-Mohamed-nél, a Gubal-szoros déli száját elérve nyugatnak fordultunk, a hatást még csak fokozta a lebukó napkorong festette színorgia az üveg sima víztükrön – olyan volt, mintha izzó láván siklottunk volna. A harmadik tányér után feladtam -- egyszerűen nem ment belém több -- pedig a szemem és a szám még kívánta a fenségesen sikerült vacsorát. A sörnek is éppen hogy csak helyet találtam. A Sha’ab-Mahmud-zátony déli csücskénél, a Baecon Rock világítótornyánál – ahol a Dunraven roncsa található – vettük fel a végső, 240 fokos, nyugat-délnyugat irányt. Ekkorra már csak a csillagok világítottak a fekete éjszakában, mi pedig lassan egy békés szundikálás egyre vonzóbb gondolatával foglalkozva, kezdtük elvackolni magunkat a fedélzeten.
Már „süllyedtünk” az álom puha ölébe, amikor az első széllökések megérkeztek északról. Pár percen belül pedig szinte üvöltött a szél. A tenger hihetetlen mértékben felkavarodott és a hatalmas, fehér tarajukat fogsorként villogtató hullámhegyek döngve csapódtak a hajó oldalának. Szerencsére, az asztalt már leszedték, de a konyha felől hallatszó csörömpölések szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy már nem kell sok vizet pocsékolni a mosogatásra. A hajó közel 45 fokokat dőlt mindkét irányba, az északról támadó hullámok teljesen telibe kapták az oldalát, nekünk viszont a nyugati irányt kellett tartanunk. Elképesztő volt az a gyorsaság, ahogy a vihar lecsapott. Még szerencse, hogy szokásunk szerint minden felszerelésünk biztonságosan rögzítve volt. A paprikás polip a gyomromban viszont egyszerre igen kíváncsivá vált, vajon mi lehet az oka a nagy hinta-palintának? Alig tudtam „meggyőzni”, hogy csak maradjon ott, ahol van. A napvédő tetőt tartó oszlopba kapaszkodva sokszor úgy éreztem, hogy rögtön felborulunk, annyira kilendültem a víz fölé. Igaz, így tökéletesen látható volt az a különleges jelenség, ahogy a hajó által kiszorított víztömegben ezrével villantak fel a világító planktonok. Nem igazán tudtam a látványt élvezni, pont három tányérral több kaja volt bennem, mint kellett volna. Sajnos a sötétség miatt most az alap trükköt sem lehetett bevetni: nem lehetett látni az egyetlen stabil dolgot, a horizontot. Azért még elszántan ragaszkodtam ahhoz, ami már az enyém volt. Egyre többször csapott át egy-egy nagyobb hullám a hajó oldalán. Szerencsére a búvárfedélzet hátulja részben nyitott, így a majd’ lábszárig érő víz gyorsan ki is folyt, amint a hajónk felágaskodott. Reménykedtünk, hogy a motortér fedője jól szigetel, mert ha a víz bejut oda, akkor nagy baj van. Egy elektromos rövidzárlat miatti motor leállás, ilyen körülmények között, végzetes lehet. Félóra rodeó után kicsit szégyenlősen megkérdeztük a tulajt, miért nem fordulunk vissza a Sha’ab-Mahmud irányába, ahol menedéket találhatnánk? Azt mondta, hogy ő sohasem szól bele a kormányosa dolgába, ha menni akar, akkor az biztosan így van jól. Nekünk egy „kicsit” más volt a véleményünk, főleg, hogy az egyetlen navigációs műszer egy halványan derengő kompasz volt.

Talán egy óra telhetett el, amikor a hullámhegyeken átbukó hajónk fedélzetéről mintha fényeket láttunk volna a portboard irányból, azaz balról. Egy pillanatig reménykedtünk, hogy máris elértük a Sha’ab-Abu-Nuhas zátonyt – ami az elsődleges irányunk, illetve navigációs pontunk volt –, de aztán magunk is rájöttünk, hogy ez lehetetlen. Közben a valószerűtlen magasságban lévő fények egyre jobban közeledtek, már kivehető volt egy zöld fény is, igen-igen messze az első fehér fénytől. A kormányosunk felkapcsolta az összes létező fedélzeti lámpánkat és lefordította a hajót. Addigra már számunkra is kiderült, hogy a rejtélyes fények egy legalább 300 méter hosszú óriás tankerhez tartoztak, ami vagy húsz csomós (kb. 38 km/óra) sebességgel haladt Szuez irányába. Megdöbbentünk, hogy milyen gyors tud lenni egy ilyen hatalmas acéltömeg. Nem igen lehet késlekedni, vagy hibázni a kitérő manőverrel, mert észre sem vennék, hogy lekarcolódott a festésük..... Amint a háztömb nagyságú gigász elhaladt előttünk és ismét felvettük az irányunkat, még kisebbnek és védtelenebbnek éreztük magunkat a tomboló tengeren.
 Már vagy két-három órája tartott ez a kegyetlen tánc – lassan-lassan a paprikás polip is kezdett „beletörődni”, hogy semmilyen trükkel nem fog visszakerülni a tengerbe --, amikor az előttünk lévő feneketlen sötétség peremén egy pillanatra valami felvillant. Aztán egyre többször megláttuk a fényt, egy világítótorony jelzése volt! Tehát már nem sokáig tart ez a hánykolódás! Úgy éreztük, mintha a Sha’ab-Abu-Nuhas világítótornyának fénye – ide tartottunk, más nem lehetett előttünk --, az utolsó reménysugár lett volna számunkra. A zátony mögött menedéket találhatunk, és másnap már biztos csendesedni fog az idő. Valami hasonlót élhettek át a régi idők tengerészei, amikor hajójukkal ismert vizekre értek. Örömünket az sem árnyékolta be, hogy a kormányos és a tulaj pergő arab csevelybe kezdett, az óráikat, illetve a térképet nézve, miközben a még mindig tisztes távolságban lévő villogásra is mutogattak. Közben feltűnt egy másik, de gyengébb fény egy kicsit délebbre, amelyik ráadásul még imbolygott is. Mindenki a távcsövekhez tapadt, de annyira sötét volt az éjszaka, hogy semmit sem láttunk. Aztán, minden átmenet nélkül, egy pillanat alatt elcsendesedett a tenger!!! A kormányos azonnal levette a motor teljesítményét és szinte ventillátorként pörgetve a kormánykereket, a hajót délnek fordította. Ahogy felkapcsoltuk a fedélzeti fényszórókat, a lélegzetünk is elállt – még a polip is gyorsfagyasztott lett a gyomromban –, a hajó mellett pár méterre egy zátony fenyegető zöldes színe tűnt elő a vízben, mi pedig már a mellette-mögötte lévő csendes vízen siklottunk. Hihetetlen szerencsével, valamint a kormányosunk fantasztikusan gyors reagálásának köszönhetően, nem futottunk zátonyra! Nem értette senki sem a helyzetet, hiszen a világítótorony fénye még mindig jóval messzebbről villogott, viszont a Sha’ab-Abu-Nuhas a legelső zátony, ha keletről érkezünk! Akkor ez most micsoda, egyáltalán, hol vagyunk? Ahogy lassan csurogtunk a zátony mellett, hirtelen fényszórók villantak fel a már korábban látott imbolygó fény irányából, amiről így kiderült, hogy egy vitorlás árboccsúcs világítása volt! Az angol hajó szintén a zátony mögött keresett menedéket a vihar elől. Pillanatok alatt kiderült, hogy valóban a Sha’ab-Abu-Nuhas-nál vagyunk, csak éppen nem működik a világítótornya, mi pedig az ugyanezen az irányon, de mögötte kb. két kilométerre lévő parányi sziget -- Siyul Kebira – fényét, illetve irányát tartva majdnem csatlakoztunk a már korábban itt elsüllyedt öt roncshoz. A süvöltő szél, a vaksötét éjszaka, a tomboló tenger és egy meghibásodott világítótorony miatt majdnem rémálommá vált az oly’ békésen induló este. Senkit sem kellett ringatni, mindenki tudta értékelni a meleg takaró alatti szunya, vagy a süllyedő hajóról való menekülés közti különbséget, amit a vijjogó orkán csak még jobban kihangsúlyozott.
Másnap reggelre csak rosszabbodott a helyzet. Kelet felé nézve, a felkelő nap őrjöngő fehérséget világított meg a Gubal-szoros máskor oly mélykék vize helyett. Igaza volt a kormányosunknak az elmúlt éjszaka, ha ma próbálkozunk, már tényleg lehetetlen lett volna ezzel a hajóval átkelni a szoroson a hegynyi hullám monstrumok között. Legalább 110-120 km/órás szélsebességet becsültünk. (Később kiderült, hogy alaposan tévedtünk. Az egész Egyiptom területén átsüvítő 140-160 km/órás szél-, illetve homokvihar miatt minden kikötőt, repteret, országutat lezártak. Kairóban úgy hullottak a parabola antennák a tetőkről, mint nálunk ősszel a falevelek.) Mi viszont már a tőlünk északra lévő Gubal-sziget és a zátonyrendszerek miatt viszonylagosan védve voltunk, a „csak” kétméteres hullámokkal a hátunkban már elbírt a hajó. Hurghadába érve a part helyett csak egy hatalmas, sárga homokfelhőt láttunk. Tudtuk, hogy itt ma semmilyen repülő nem fog leszállni.
Valóban, a csoport egy nap késéssel érkezett meg. Amikor kifutottunk, a tenger még mindig igen kemény volt, így egy napot a közeli zátonyoknál töltöttünk – amelyekről, sajnos, semmi szépet és jót nem tudok írni. Hihetetlenül lepusztított szirteket láttunk. A korábbi években a hurghada-i búvárhajók horgonyzási technikája szinte teljesen tönkretette a zátonyok nagy részét az afrikai oldalon. A késői nyolcvanas évekig ez a térség fogadta a nagy tömegeket és szenvedte el a turista búvárkodás okozta károsodások döntő részét. Intő példa lehet a Sinai körüli területekért felelősek számára, hogy egy-két évtized alatt milyen döbbenetes mértékben tönkre lehet tenni egy ilyen víz alatti paradicsomot, szinte jóvátehetetlen károkat okozva. Például a Sha’ab Sagir Umm Qamar zátonynál valóságos temetői hangulat van, mindenhol csak a pusztulás nyomai, a letört és tönkretett korallok láthatók, a halak is eltűntek. Talán az is fokozta ezt az érzést, hogy tudomásunk szerint itt történt mindkét halálos végű magyar búvárbaleset is. A Hurghada környéki zátonyok nagy többsége egy relatíve sekély, homokos platóból emelkedik ki. Ellentétben a Sinai térségével, itt csak a külső zátonyoknál, szigeteknél találunk leszakadásokat és mély vizet, így a korall populációban igen ritkán láthatunk a Vörös-tenger igazi szépségét adó színes lágykorallokat. A homokot könnyű felverni, ami szintén gyilkosa a korallnak. Talán nem mindenki fogadja el ezt a nézetet, de szerintünk ma már – néhány olyan kivételes merülő helytől eltekintve, mint az Um Gammar, Aquarium, Abu Ramada Reef, Small Giftun Island, Carless Reef -- ez a térség a Vörös-tenger egyik legszegényesebb része.

Sha’ab-Abu-Nuhas


Hát ismét itt vagyunk! A harmadik napon lassan-lassan csillapodik a tenger, így visszatérünk szerencsés megmenekülésünk helyszínére. Nem véletlen a ragaszkodásunk, ez az egyik leghírhedtebb roncstemetője a Vörös-tengernek, így aztán a legjobb roncsmerülő hely is. Öt óceánjáró nyugszik az északi oldalon, 30 méteres mélységben. A viszonylag kicsi zátonynak azért van ilyen kiugró „eredménylistája”, mert igen közel fekszik a hajózási útvonalhoz, így az északról, Szuez felől érkező hajók legénységének elég pár fokot tévedni a navigációval és már kész is tragédia. A GPS korszak előtt, főleg éjszaka és erős viharban, bizony még a korszerű eszközökkel felszerelt hajókkal is elég könnyű volt hibázni. Az öt roncs közül leginkább a Carnatic és a Ghiannis „D” nevű hajókat érdemes megnézni.

A Carnatic


Nincs gumicsónakunk, így a hajót kell a zátony északi oldalának közepére manőverezni, ahol még mindig kegyetlen hullámverés van. A 2-3 méteres hullámok félelmetes robajjal fordulnak át a zátony tetején. A több száz méter hosszú, hengeres hullámhátak gonosz, zöld színben csillognak a délelőtti napfényben, mielőtt habzó, fehér robbanással szétomlanának. A zátonytól legalább 40-50 méternyi távolságba kell majd kerülni, ha feljövünk. A hajó megpróbál egy helyben maradni, egy pillanatra leáll a propeller. Amikor az orra meredeken felágaskodik, mindenki beugrik a vízbe, természetesen, totál üres mentőmellényben. A következő hullámhegy már el is takarja a hajót, mi pedig azonnal süllyedünk, ahogy csak tudunk. Csodálatos a látótávolság, azonnal meglátjuk a 30 méter mélységben lévő fehér homokon a kelet-nyugati irányban fekvő roncsot. A víz még 20 méter körül is nagyokat tol rajtunk, a halakkal együtt imbolygunk mi is.
A Carnatic egy 1862-ben épített brit kétárbócos vitorlás-gőzös hajó volt. 1869 szeptemberében, egy csendes éjszakán – Szuezből Bombayba tartva – későn vették észre a hullámtörést, megpróbáltak balra kifordulni, de már késő volt! A hajó ugyan pár méterrel elkerülte a fő zátonyt, de egy kisebb torony felszakította az oldalát. Bár sok vizet kapott, de felült a tornyon és nem süllyedt, így a kapitány nem rendelte el a hajó elhagyását. Várták, hogy egy másik hajó segítsen nekik. Az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna, a 230 ember türelmesen, bár egy kicsit aggódva fogyasztotta el a felszolgált ételeket. A következő éjszakán azonban a helyzet rosszabbodott, feltámadt a szél, az erős hullámtörés nekinyomta a hajót a fő zátonynak és víz elkezdett megállíthatatlanul beömleni. Amikor a kazán is kialudt, a kapitány elrendelte a mentőcsónakok leengedését és a hajó elhagyását, de már késő volt! A beömlött víztömeg súlyát már nem bírta el a hajógerinc, kettéroppant, és az 1776 tonnás hajó szinte pillanatok alatt alámerült. 27 embert vitt magával a hullámsírba.
Érdemes a tat felől kezdeni a roncs tanulmányozását. Így a nap végig csodálatos kék hátteret biztosít merülésünkhöz. A tatrész eldőlve fekszik a homokon, a fedélzet van a nyílt víz felé. Persze, a fedélzetek faborítása már rég eltűnt, de a tartóváz labirintusa az üveghal felhőkkel nagyon látványos. A hajótest teljesen be van borítva kőkorallokkal, a hatalmas hajócsavar a kormánylapáttal, valamint egy búvárral igen hálás fotótéma. Érdemes a kapitány tatkabinjába is beúszni, néhány nagyon szép lágykorallt csodálhatunk itt meg.
A hajó első része pár méterrel keletebbre fekszik, a témák itt is hasonlóak. A hajótest orrába úszva jól látható a hajdani orrárbóc kerek nyílása. A hajófenéken kotorászva akár régi borospalackokat is találhatunk. Azért legyünk óvatosak, a kőhalak is szeretnek kocsmázni! Ahogy elindulunk felfelé, teljes képet kapunk a valamikor gyönyörű, karcsú hajó arányairól. Maga a merülés könnyű, nagyon látványos, nem találkoztunk erős áramlással. 20-27 méter között mindent láthatunk. Egyedüli veszélyforrás az erős hullámtörés, ilyenkor sohasem emelkedjünk fel a zátony közelében!!!

Ghiannis „D”


Ez már egy modern, 2900 tonnás óceánjáró – volt. Eredetileg Japánban készült, majd többszöri tulajdonos, és névváltozás után görög zászló alatt hajózva, 1983-ban egy sötét éjszakán rohant bele a zátonyba. Lehet, hogy akkor sem működött a világítótorony? A sérült hajó majdnem hat hétig maradt a felszínen, mielőtt kettétört és az orr rész kivételével elmerült. A roncs a Carnatic-tól nyugatra található, 27 méter mélyen hever a fenéken. Az orr -- mintegy figyelmeztető jel – hosszú ideig a zátony tetején maradt, de aztán az ellenállhatatlan hullámverés győzött, így az is elsüllyedt.



A tat a parancsnoki híddal észak-déli irányban fekszik, bal felé dőlve. Különösen a délelőtti órákban készíthetünk nagyon látványos fotókat, mivel a nap a kémény mögött van. A jobboldali hajócsavar teljesen elgörbült tollai jól láthatóak, a baloldalit takarja a gerinc. Egy hatalmas fűrészes sügér szokott ezen a környéken pihenni. Ahogy felúszunk a fedélzetre, meglepő látvány fogad bennünket: hatalmas lágykorallok függenek a kábelekről, korlátokról, csigákról, de kőkorallok is feltűnően nagy számban láthatóak. Mivel a hajó „csak” 18 éve süllyedt el, nem vártunk ilyen gazdag korall populációt. A gépház szellőzőnyílásánál hatalmas üveghal raj cikázik, éhes skorpió halak figyelik őket türelmesen. Innen, vagy a kémény oldalán lévő szervíz ajtón keresztül is bejuthatunk a gépházba, ahol még látszanak a szerszámok, a hatalmas motortömb. Legyünk nagyon óvatosak! Ha felkeverjük a leülepedett finom iszapot, a látásnak annyi. Nem biztos, hogy a gépházat bérlő hatalmas muréna örülni fog, ha kapaszkodó után kotorászva a torkába nyúlunk! Arról nem is beszélve, hogy fogalmunk sem lesz, merre van a kifelé.


A kémény oldalán tisztán kivehető a hatalmas „D” betű. Körülötte egy csomó oroszlán hal lebeg. Megpróbálunk beúszni a kormányálláshoz, de rövid szenvedés után feladjuk. Az erős hullámzás miatt még itt, 20 méter mélyen is olyan erővel préselődik át, illetve szívódik vissza a víz az ajtókon és ablakokon át, hogy alig bírunk kapaszkodni. Bent biztos, hogy összehasogatna bennünket a rengeteg éles, rozsdás lemez, kábel – nem ér annyit. A hajótest a parancsnoki híd előtt tört ketté, az orrig nincs semmi más, csak hatalmas lemezdarabok a fenéken -- egyszerűen széthullott a raktártér. A zátony oldalán fekvő orr tisztán felismerhető, de itt már nagyon nehezen boldogulunk a lefelé áramló vízzel, inkább visszafordulunk a kétségtelenül sokkal látványosabb farrészhez. Az utolsó perceket a vízfelszín közelében lévő daru állvány felső pontjánál töltjük, aztán irány a nyílt víz, hogy felmerüljünk. Könnyű és szép merülés az itteni, halszem objektívnek való rengeteg témával.


A két említett roncson kívül a további három – a Chrissula „K”, a Ceramics és a Sea Star -- már nem olyan látványos, célszerűbb energiánkat a Thistlegormra tartalékolni.

A Thistlegorm


A Vörös-tenger egyik leghíresebb és leglátványosabb hajóroncsával csak egy bajunk van – mostani pozíciónkhoz képest vagy három órányi hajóútra a Sinai oldalon, azaz a Gubal-szoros túlsó oldalán található! A szél továbbra is erős, a hullámok még mindig tekintélyt parancsolóak. Nincs mit tenni, mindent lekötözünk, jól megkapaszkodunk és felvesszük a 358 fokos, azaz majdnem pontosan északi irányt, és indulás ki a szorosba. Velünk tart egy másik hajó is, aminek hol a zöldre festett alját látjuk egy szomszédos hullámhegy tetején, hol csak az antennái lógnak ki egy mély hullámvölgyből. Persze, a mi hajónk rollázása se semmi, mintha rodeón lennénk. Ferdén jönnek a hullámok, így nemcsak keresztben billeg, hanem előre-hátra is komoly mutatványokat ad elő –így aztán hamarosan többen olthatatlan vágyat éreznek, hogy a bennünket kísérő delfineket elkezdjék a magyar nyelv szépségeire oktatni. Sajnos, a delfinek hamar elunják, hogy mindenki elakad az „őőőőőőőő” betűnél és rövidesen eltűnnek. A „tanárok” nem vesztik kedvüket, továbbra is szorgalmasan ismétlik az első gyakorlatot.....
Viccet félretéve, akik könnyen kapnak tengeri betegséget, a nyílttengeri szakaszokat tartalmazó túrákon erre feltétlenül készüljenek fel, napjainkban már nagyon jó gyógyszereket lehet kapni. Ez különösen érvényes a déli útvonalakra, mert ott aztán tényleg nincs mit tenni, mindenképpen vissza kell jutni az északabbra fekvő kiindulási kikötőbe. Sokan nincsenek vele tisztában, hogy az év 365 napjából legalább 300-on a Vörös-tenger a világ egyik legviharosabb tengere, már ami a szél erejét illeti. Közben az ég kék, a nap pedig csodálatosan süt, csak éppen mind a két parton van vagy 2500 kilométer hosszú, forró sivatag, persze, hogy fúj mindig egy kis „szellő”, hiszen a 27-29 fokos víz sokkal hűvösebb, mint az 55-60 fokos homok- és sziklatenger.
Lassan-lassan -- sokaknak ez egy örökkévalóság – átjutunk a szoroson. A Sha’ab-Ali hatalmas kiterjedésű zátonyrendszere már úgy-ahogy véd bennünket. A „nyelvtanárok” is visszanyerik színüket, szerencsénk is van, rajtunk kívül csak a másik hajó merte megkockáztatni az utat, így nem kell tömegre számítanunk a víz alatt. A Sinai hatalmas, vöröses hegyláncai gyönyörű hátteret szolgáltatnak a lagúnák türkizkék vizéhez, a mélyebb területek sötét tintakékjéhez. Mindenki izgatottan készülődik, hiszen több vonatkozásban is a történelem egy darabkáját fogjuk látni a víz alatt.
A Thistlegorm 1940-ben épült, az angliai Sunderland hajógyárában. Bár teherszállító hajóként épült, a háborús viszonyok miatt egy 4,7 hüvelykes ágyút, illetve légelhárító fegyverzetet telepítettek a hajó tatjára. A 9000 tonnás hajó először az USA-ba, majd Kelet-Indiába, illetve Argentínába szállított árut. Negyedik útján, 1941-ben, egy konvoj vezérhajójaként Dél-Afrikát megkerülve utánpótlást hozott Montgomery Észak-Afrikában harcoló seregének. A lőszerrel, gránátokkal, bombákkal, teherautókkal, dzsipekkel, repülőgép alkatrészekkel és még ezer más hadifelszereléssel megrakott hajó azonban sohasem érte el Szuezt.  A Vörös-tengert végighajózva, horgonyt kellett dobniuk az „F” térségnek hívott várakozási körzetben – a Sha’ab-Ali és a Sha’ab-Megeeda zátonyok között --, mert a németek hevesen támadták a Szuezi-csatornát. Az október 6-i gyönyörű, holdfényes éjszakán a Krétáról felszálló Heinkel He 111-es bombázók könnyűszerrel kiszúrták a veszteglő konvojt, és precíz támadással elsüllyesztették legnagyobb hajóját, a Thistlegorm-ot. A német hírszerzés igen pontos információkkal rendelkezhetett még a rakományról is, mert a bombák a negyedik rakodóteret találták el, ahol a muníciót tárolták. Szinte nappali világosság támadt, ahogy a becsapódó bombák további robbanásokat előidézve, kettétépték a hajót és az percek alatt elsüllyedt. A támadás annyira gyors és meglepetésszerű volt, hogy az ágyúkat el sem tudták sütni. Kilenc tengerész már sohasem látta meg a napkeltét. A robbanás erejét jól szemlélteti, hogy a fedélzeten tárolt két mozdony vagy 30 métert repülve csapódott a vízbe. A mozdonyok legalább 25-30 mm-es lemezei bádogként görbültek össze. A teljes hátsó fedélzet, mint egy konzervdoboz teteje, feltépődött és előrecsapódott.
A háború után sokáig háborítatlanul nyugodott hullámsírjában a hajó. Aztán 1956-ban Cousteau és csapata a Calypso fedélzetén egy különleges expedícióra indultak a Vörös-tengerre. Útjuk során, felhasználva a levéltári adatokat, valamint a helyi halászok információit, egyik céljuk a roncs megtalálása volt. A Csend világa című Arany Pálma-díjas filmben látható, hogy lelték meg a hajót. A roncsról elvitték a páncélszekrényt és a hajóharangot. A felvételek alapján a roncs első kétharmada szinte még ép volt, nem túl sűrűn benőve korallokkal. Aztán sokáig se kép, se hang, mivel a pontos koordinátákat nem hozták nyilvánosságra.
Amikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek legelején beindult Sharm környékén is az intenzív búvárkodás, egyre több volt beduin halász talált munkát a búvárközpontokban és a szafari hajókon. Így kezdett terjedni a szóbeszéd egy gigantikus roncsról, ahol hatalmas halakat fogtak a halászok. Eleinte csak néhány, kivételezett helyzetben lévő hajó legénysége tudta, hogy hol is van ez a legendás roncs. Természetesen, tartották a szájukat. Szerencsénkre, 1992 elején pont belefutottunk az egyik ismerősünkbe, aki tudta, hogy hol van a hajó és volt is hely a fedélzeten. Nem késtük le az indulást......





Amikor akkoriban a helyszínre értünk, minden feltétel ideális volt. Alig hullámzott, az elsimuló vízen keresztül már a hajó fedélzetéről láttuk a felsejlő hatalmas kontúrokat. A merülés időzítése – feltéve, hogy nem kell rohanni – nagyon fontos. Amikor beugrottunk, éppen a dagály vége volt, így az áramlás már megszelídült és a látástávolság elérte a 40 métert is. Egyszerűen nem hittünk a szemünknek, annyira döbbenetes látvány tárult elénk. Az eredetileg 135 méter hosszú hajó első kétharmada szinte érintetlenül, vízszintes fedélzettel, hajózó pozícióban feküdt a 30-32 méter mély fenéken. Ez nagyon ritka eset, az elsüllyedt hajók többnyire felborulnak és gerinccel felfelé fekszenek a fenéken a beléjük szorult levegő miatt. Itt annyira hirtelen volt a süllyedés, valamint a kettészakadó hajótestből a betóduló víz annyira gyorsan ki tudta nyomni a levegőt, hogy ez a csoda megtörténhetett. Minden ép volt, a hajókorlátokat, a horgonycsörlőket és egyebeket hihetetlen mennyiségű, színű szivacs és korall borította. Hatalmas tonhalak és sügérek csapatai vadásztak a hajó körül, a fedélzetet néha teljesen eltakarták a kisebb halakból álló felhők. Életemben először búvárkodtam ember készítette építmény felett, így először éltem át igazából a súlytalan lebegés teljes gyönyörét, hiszen tudtam viszonyítani valamihez, éreztem az arányokat, a méreteket. Ahol máskor a gravitáció fogsága miatt csak nehézkes léptekkel juthattam volna fel, most fellebegtem és fentről élveztem a szabadságot, mint egy (búvár) madár. A hajó összes zugát, folyosóját, járatát, raktárát bejártuk. Ez igazi felfedezőút volt. A rakterekben a korallokkal teljesen benőtt BSA motorokon megcsodáltuk a műszereket, a kormány épen maradt gumifogantyúit, a fényszórókat. A Morris teherautók különösen nagy hatással voltak ránk. Leszámítva a zöldes réteget, mintha csak tegnap gördültek volna be ide. Lenyűgöző volt az egész hajó, napokig nem tudtunk betelni vele.


Megtanultuk, hogy amikor apály van, a rendkívül erős áramlás az északi irányban pár kilométerre lévő olajfúró tornyok által felkavart iszapot lehozza a hajóig, sokszor 8-10 méterre csökkentve a látást. Ilyenkor a hajó belsejét érdemes felderíteni. Dagály után többnyire sokat javul a helyzet, a déli áramlás tiszta vizet hoz. A hatalmas ragadozóhal csapat kiválóan jelzi az áramlás várható változását, már 10-15 perccel előbb elkezdenek költözni az ellenkező oldalra. Egy, a felszínre kidobott kötél is hasznos információt adhat a merülés tervezésekor, akárcsak az apály-dagály időpontjának előzetes ismerete. Teliholdkor nagyon erős áramlással kell számolni, a következő években sokszor kékültek el az ujjaink a kötélen függve e miatt. Akár a maszkot is letépheti a víz, olyan erős lehet a sodor. Ilyenkor mindig a kötél segítségével merüljünk, illetve térjünk vissza a hajóhoz!


A rossz látás és az erős áramlás együttesen csúnya meglepetéseket is okozhat. Addig sohasem értettem, hogy kerülhetnek emberek pánikba? Aztán egy rosszul tervezett, késő délutáni merülés közben nekem is sikerült bekukucskálni a pánik előszobájába. Szinte családi merülés volt: lányom, sógornőm, feleségem volt még rajtam kívül a csapatban, a rendkívül tapasztalt (9000 feletti merülés a Vörös-tengerben!) vezetőnk mellett. Az alig 6-8 méteres látásban az volt a terv, hogy a hajó orrától balra kiúszva, kihasználva a nagyon erős áramlást, lesodródunk a baloldali mozdonyhoz. Ez mintegy 65-70 méternyi utat jelent. Valószínűleg túlságosan kisodródtunk, mert a mozdonynak se híre, se hamva nem volt. Vezetőnk kiadta a jelet, irány a hajó. A forduló után egy perc múlva körülnéztem és senkit sem láttam magam körül. Még jobban letapadtam a 32 méteren lévő fenékhez és teljes erőmből megpróbáltam az ár ellen úszni. Nem túl sokat haladtam, viszont hullámokban egyre furcsább, szédülés jellegű rosszullét jött rám. Talán két perc sem telt el és egyértelmű volt, hogy minden lélegzetvétel után még rosszabbul leszek, éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok. Úgy éreztem magam, mint aki csapdába került, bármit csinál, csak rosszabb lesz. Ha lent maradok, vége a dalnak, ha feljebb megyek, elsodor az áramlat. A sötét víz, a homály csak fokozta a rossz érzést és ellenállhatatlan erővel tört rám a menekülés ösztöne: fel, azonnal fel! Persze, ez nem csak a gyors emelkedési sebesség miatt volt veszélyes, hanem a felszínen mozgó hajók miatt is. Legalább 15 hajó volt felettem, amelyek közül valamelyik állandóan manőverezett. Nagyon nagy lelki erőfeszítésbe került lassítani, de szerencsére sikerült. Aztán 18 méter körül a rosszullét teljesen eltűnt, furcsa mód az áramlás ereje is csökkent – mint kiderült, ekkor már jóval a roncs mögött voltam, ami egy kis védelmet nyújtott – és sikerült elérnem a tatot. A többieket is megtaláltam, így aránylag nyugodt befejezése lett a kalandnak. Persze, ez így leírva nem egy nagy durranás, de az adott pillanatban és körülmények között, a megzavarodott gondolkodással rosszabbul is elsülhetett volna. Aranyszabály: mindig szánj rá pár másodpercet, hogy lehiggadj, lassan lélegezz, úgy próbálj gondolkodni és dönteni! Ha az első rosszullét észlelésekor azonnal elkezdek kontroláltan emelkedni, az egész nem fajulhatott volna idáig!


Az első merüléseket még sok-sok követte, de az évek múlásával egy kicsit mindig csalódottabban értem a felszínre. Az egyiptomi hatóságok elvileg nem engedélyezték itt a merülést, így fix köteleket sem lehetett letenni bójákkal. Mindenki oda kötött, ahova tudott. A hajó megérkezett, a búvárvezető beugrott a kötéllel, a kormányos pedig megpróbált úgy manőverezni, hogy ne sodródjon el a hajó. Ha cudar viszonyok voltak, a vezető örült, ha az első alkalmasnak látszó helyre rögzíthette a kötelet. Sajnos, ez néha a korlát volt, vagy valamelyik darugém, és hasonló. Ha fent erősen hullámzott, akkor a nagy szafari hajók addig rángatták az ilyen gyengébb pontokat, míg azok leszakadtak, letörtek, hatalmas károkat és pusztításokat okozva. 1995 után már mindenki ismerte a helyet, napi hajók indultak ide. Sokszor 16-18(!!!) hajó kötött le, 150-160 búvárral. Ez volt a vég kezdete, a hajó állapota gyorsan romlott, az egyik vasúti tartálykocsi alatt beroppant a fedélzet, kezdtek veszélyes helyek kialakulni. A korallok, a tat rész megközelíthetetlen részeit kivéve, szinte teljesen lekoptak a fedélzetről. A motorokról, autókról eltűntek a fényszórók, kormányok, műszerek, tanksapkák, szinte minden mozdítható tárgy, a szuvenír vadászok nem kíméltek semmit. Állítólag olasz búvárok még egy komplett motorbiciklit is kiemeltek. Néha előveszem a korai években készült felvételeket, és csak sajnálni tudom, hogy a mai merülők ennek a pompának már csak a töredékét láthatják. Persze, egy újszülöttnek minden vicc új, a pusztítás dacára a roncs még mindig rendkívüli látvány, ne hagyja ki senki sem! Csak sajnálatos, hogy ha jobban megszervezik a látogatását, fix horgonyokat és fenékhez rögzített bójákat tettek volna le, akkor jórészt még ma is mindenki azt a látványt élvezhetné, mint amit 10 évvel ezelőtt az első merülők.




Szóval, visszakanyarodva az aktuális úthoz, már mindenki a platformon toporog. Van, aki még sohasem látta a roncsot, van, aki már sokadszor. Mi sem láttuk már a hajót vagy egy éve, így, dacára a több mint 30 itteni merülésnek, nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy vajon mi változott? Mivel a hajó meglepően nagy, valamint rengeteg látnivaló van a rakterekben is, érdemes részenként felfedezni, legalább három merülést rászánva. A több csak jobb! Sajnos, az első merülésnél pont apály kapunk ki, pocsék látással, így főleg a belső részeket nézzük meg feleségemmel. A hosszú évek óta, napi átlagban legkevesebb 100-150 búvár által kilélegzett és beszorult levegő, a nagy hajók kötelei által okozott rángatás, az erős áramlás több helyen meggyengítette a hajótest szerkezetét. Most már nem merünk olyan bátran mindenhová bebújni, mint korábban, egy esetleges tartótörés, megroppanás tragikus következményekkel járhatna a hajó belsejében tartózkodókra nézve. Jobb a békesség.


A második merülésre már sokkal jobbak a viszonyok , így megnézzük a hajó orrától mintegy 30-35 méterre, a fenéken látható jobboldali horgonyt (csak a láncot kell követni), a kapitányi kabin fürdőszobáját, és mindkét mozdonyt. A jobboldalit viszonylag kevesen ismerik, a parancsnoki hídtól kell kiúszni hozzá, szinte merőlegesen a hajótestre. Mintegy 25-30 méterre találhatjuk meg az öreg gőzöst. Még készítünk néhány felvételt a hatalmas bombákról, amikor nagyon furcsa, ütemes zajra leszünk figyelmesek. Időközben érkezhetett egy harmadik hajó is és a vezető egy utánfutó szerűséghez rögzítette a kötelet. Az túl könnyű volt ahhoz, hogy fixen megtartsa a fenti hullámokban igencsak himbálózó hajót, így fel-le rángatózott. Amikor meglátjuk, hogy a trailer a körülötte szétszóródott 500 kilós bombákat és tüzérségi lövedékeket csapkodja, a csutora majdnem kiesik a szánkból és a szemeink a maszk üvegéig guvadnak! A több mint 500 tonnányi megmaradt robbanóanyag nem csak minket, hanem mind a három hajót simán a mennybe küldhetne egy esetleges robbanás bekövetkezésekor. Már húzzuk ki késeinket, hogy levágjuk a kötelet, amikor megpillantjuk a visszatért búvárvezetőt, aki megpróbál más lekötő pontot találni. Talán mondhatták neki, hogy: rendben van, Allah vigyáz ránk, de mi van, ha most éppen szundikál???
A harmadik merülés során a hatalmas hajócsavart, a taton lévő félelmetes ágyúkat csodáljuk meg. Ez szinte eseménymentes, leszámítva, hogy a másik hajó úgy húzza vissza a fedélzetére a kötelet, hogy közben már el is indulnak. Mi talán 2-3 méterre vagyunk az egyre rohamosabb sebességgel mozgó kötélhez, amikor a rojtos vége is megjelenik és szinte átsüvít az egyik vagon alvázán, egy alig 30 centiméteres nyíláson, végleg kifűződve. Brrrrrr, elég kínos lenne ilyen kicsire összekapni magát valakinek, ha véletlenül rátekeredne a kötél, mondjuk palackjának a szelepére. Mire ráébredne, hogy mi is történik, már szép, egységes szalámi formát venne fel. Hogy a fent mozgó hajót nem állítaná meg, az tuti! Ha nagyon sok hajó van lekötve, a kötelek, mint pókháló hálózzák be a fedélzetet. Érdemes óvatosnak lenni a közelükben. A biztonságos eljárás az, ha a búvárvezető oldja le lent utolsóként a kötelet és viszi fel a hajóhoz.
Az éjszakát a Sha’ab-Ali belső lagúnájában töltjük. Nagyon ritkán marad kint a roncs felett hajó éjszakára, bár az éjszakai merülés igen látványos lehet. A látványosság mellett azonban a veszélyek sem elhanyagolhatóak, hiszen sötétben, erős áramlásban rendkívül könnyű balesetet szenvedni. A letört korlát darabjai úgy merednek a búvárok felé, mint megannyi éles, hegyes dárda. Még nappal is volt rá példa, hogy valaki belefordult az egyikbe. Simán felnyársalódott, a combjából, mint zöld kondenzcsík folyt a vére. Ha a látótávolság nagyon elromlik, a tájékozódás sem könnyű, ez pedig éjszaka további veszélyeket rejthet. Jobb az óvatosság.
Másnap még megnézzük a Sha’ag Rock-nál – ez is a Sha’ab-Ali egyik tagja – a Sarah nevű hajó maradványait, valamint a Sha’ab-Mahmud-nál a Dunravent. Egyik sem ér a Thistlegorm nyomába, bár a Dunraven belsejében gigantikus lágykorallokat és egy nagy csapat üveghalat látunk. 

Annál izgalmasabb a Sha’ab-Mahmud belső, sekélyebb oldalán található számtalan koralloszlopok egyikénél, a Mushroom nevűnél köröző öt fehér uszonyvégű cápa. A hajó szakácsa ment el sznorkelezni az egyik német lánnyal. Pár percen belül izgatottan úsztak vissza, egymás szavába vágva mesélték, hogy 4-5 cápát láttak. Hittük is, nem is, de azonnal öltözünk. Az alig 30 méter átmérőjű koralloszlop 22 méterről emelkedik majdnem a felszínig. Még növőben van, így van még durván egy méternyi víz a tetején. Majdnem körbeússzuk, persze, semmit sem találunk, jól átvertek bennünket! A többiek a másik oldalról jönnek, ők sem láttak semmit. Kínunkban lefotózzuk az 543 000. lágykorallt, amikor Edina hirtelen felfelé mutat. Semmi különöset nem látok, de ő csak jelzi, hogy lassan, óvatosan emelkedjek fel a zátony pereméig. Nem túl nagy lelkesedéssel, de elindulok felfelé. Ahogy lassan kidugom a fejemet, még levegőt is elfelejtek venni! Öt, azaz öt fehér uszonyvégű körözik békésen a zátonytetőn, alig pár méterre tőlem. Ők vertek át bennünket, nem a szakács. Mindenki lent kereste a cápákat, ezek meg jót röhögtek rajtunk innen fentről. Csodálatos videó készül, azóta sem éltem át ilyet (mivel ez az írás nagyon régen készült, azóta már  több ezer cápát láttam, 4-5 méteres tigriscápákkal, pörölycápákkal is

tucatszor merültem, így az akkori szenzáció már a múltté, de akkor nagyon nagy élmény volt). Az öt cápa egész nap ott van, libasorban vonulnak fel és alá. Ha kifogy a palack, megyünk vissza csak úgy ABC felszereléssel, majd megint palackkal, és így tovább.



Másnap reggel ismét visszaindulunk az afrikai oldalra, de már korántsem olyan barátságtalan tengeren. A Bluff Point-hoz igyekezünk, ahol egy kis halászbárka roncsánál felejthetetlen éjszakai búcsúmerülést sikerül összehozni. Persze, hogy eljön az utolsó nap! Ez sose marad el, mindig ilyen pocsék szervezésekbe fut bele az ember. Csodaszép időben hajózunk Hurghada felé. A befutáskor nem vagyunk annyira elkeseredve, mint máskor, mert megpillantjuk álmaink hajóját, a háromárbócos svéd Amorinát. Akkoriban már javában folyt egy szudáni út szervezése, ahová éppen ezzel a hajóval készülünk….
                                                                                                         
                                                                                              Kép és szöveg: Örsi Ferenc

2020. május 8., péntek

Ras-Mohamed


RAS-MOHAMED ZÁTONYAI


Ha létezik búvárok számára zarándokhely, akkor ez az a hely. Sajnos, ez a megállapítás csak az év egy bizonyos időszakára, a nyárra vonatkozik. A Sinai-félsziget legdélebbi csücskén lévő, 1983 óta nemzeti parknak nyilvánított térség sokak számára okozott már csalódást, nem értették a nagy felhajtást a hely hírnevét illetően, hacsak nem június, július és augusztus hónapokat választották a búvárkodásra. Ebben a pár hónapban a máskor teljesen „átlagos” merülőhely egyszerűen úgy néz ki, mintha az összes Vörös-tengerben élő hal a Shark- és Yolanda-zátonyok térségében adott volna randevút egymásnak. Az áramlat irányától függően, hol a keleti, hol a nyugati oldalon hatalmas és áthatolhatatlan felhőnek tűnő több százezer barrakuda, csattogó, denevér, doktor, makréla és papagáj halból álló csapatok verődnek össze. Sokszor a vizet nem is lehet látni tőlük. Különösen teliholdkor elképesztő ez a haltömeg, igaz, ilyenkor az áramlat is elsöprő erejű. Talán a Föld egyetlen helye, ahol közvetlen a partról is el elhet érni, elképesztő élményeket kínálva. Sokszor táboroztunk itt, főleg a Hidden-Beach nevű lelyen, hiszen innen pár perc alatt el lehetett érni az Anemona-City-t, majd onnan a Shark- és Yolanda-zátonyokat is. Persze, ezek nagyon combos merülések voltak, a 15 literes palack alap volt. Hajóval sokkal kényelmesebb a térség elérése, persze, sokkal drágább is. Lássuk hát, mit kínál nekünk ez a "szentély" és közvetlen térsége.


Ha hajónk Sharm felől, azaz észak-keletről érkezik, elsőnek Ras-Ghoslany-t érjük el a Ras-Mohamed térségében található, összesen nyolc merülő helyből. Ez a hely közelebbről a zsákszerű Marsa-Bareika öböl bejáratának északkeleti sarkánál található. Nagyon sokáig mellőzve volt – szerencsére! – a helyi búvárvezetők által, általában csak egy pillantást vetettek rá a Ras-Mohamed felé tartó hajókról. Sajnos, újabban egyre jobban terjed a híre, ami bizony a súlyozásuk beállításával küszködő kezdő búvárok által felvert homokot, egyre több letört korallt, és így pusztuló korallmezőket fog jelenteni a nem is olyan távoli jövőben. Ha az öböl belseje felől, a jellegtelen homokos part mentén, mintegy 100-150 méterre a saroktól ugrunk a vízbe, magunk alatt fehér homokkal borított, enyhén lejtő széles teraszt találunk. A teraszon száz és száz kisebb-nagyobb (2-6 méteres) koralltorony emelkedik, döbbenetes sűrűséggel benőve méteres nagyságú színpompás lágykorallokkal, hatalmas legyezőkorallokkal és csak a vaku fényétől izzó pirosra váló szarukorallokkal, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az egész térség hihetetlenül egészséges, túlburjánzó korall populációja gyönyörű halszem optikás felvételekre ad lehetőséget. Két merülés, 72 felvétel és még közel sem láttunk mindent. Természetesen, nem hiányoznak a halak sem, minden toronynak megvan a maga élete. Teknős, sasrája, fehéruszonyvégű cápa emeli a hangulatot, ha valaki már belefáradt volna ebbe a víz alatti "virágoskertbe". A legfrissebb benyomások alapján, ez a hely sokkal szebb, mint a Paradise, ahol, sajnos, már kezdenek jelentkezni az elmúlt két évben megnyílt partmenti hotelok negatív hatásai. Talán az építkezések során felkavart homok, talán a hotelok parkjainak a vegyszeres kezelése, talán a titokban a vízbe juttatott szennyeződések, talán mindez együtt szemmel látható pusztulást eredményezett idén tavaszra az általunk eddig annyira csodált lágy- és legyezőkorall populációban.A merülésre a reggeli órák a legjobbak, főleg, amikor apály is van, mert az enyhe áramlás a sarok felé sodor bennünket. Ezt hívhatják igazi örömmerülésnek.

Ras-Zatar, ez a szárazföld felől nem megközelíthető fok a Marsa-Bareika nyugati bejáratánál található, Ras-Ghoslany-val szemben. A fok déli oldalán kezdve a merülést – ahol a hajó nem tud kikötni -- a dagály keltette áramlattal sodortatva magunkat, bal vállunk felől a szédítő mélységbe leszakadó falban gyönyörködhetünk. A fal kiugrásait, kis tornyait szőnyegszerűen borítják a csodálatos színekben pompázó lágykorallok, hatalmas legyezőkorallokkal vegyítve. A sarok közelében ez még fokozódik, a fal tagoltabbá, lépcsőzöttebbé válik, minden négyzetmillimétert beborítanak a legváltozatosabb fajtájú korallok. Itt van a fotósnak igazán nehéz dolga, hová is figyeljen!? Érdemes társunkkal előre megbeszélni, hogy ki melyik irányba figyel. Különben már csak az itt rendszeresen előforduló pörölycápák csúfondárosan megvillanó farokúszójának integethetünk, ha elbambuljuk azt a pár másodpercet, amikor a kék mélységből feltűnve egy gyors kanyart tesznek a közelünkben, mintegy leellenőrizve bennünket. Ha nincs a kamera készenlétben, már kár is kapkodni. Sovány vigasz ilyenkor a több tucatnyi hatalmas sügér, vagy a komódnyi napóleon hal a sarok térségében. Teknős, torpedó méretű magányos barrakuda is mindennapos látvány itt.
A saroknál balra fordulva a fal lejtősebbé válik, 30-40 méterenként egy-egy hatalmas koralloszlop szakítja meg az "egyhangúságot". Ha az áramlat kedvező, még legalább 200 métert érdemes sodródni – többet is jó lenne, csak a levegő fogy el –, aztán irány a hajó, amely mintegy 30-40 méterre szokott várakozni a nyílt vízen. Többször előfordult már ebben a térségben, hogy a biztonsági megállás ideje alatt jelent meg egy-egy három méter körüli pörölycápa, majd hangtalanul, mint egy szellem, eltűnt a kék semmiben. A statisztikák, szakkönyvek szerint ez a cápa nem agresszív, amit az ember egy kényelmes fotelben ülve kétkedés nélkül tudomásul is vesz. A hajó felé úszva azért a kétség halovány árnyéka belénk szokott költözni, és szinte csapágyas lesz a nyakunk, ahogy megpróbáljuk a feneketlen víztömeg minden pontját szemmel tartani. A fedélzeten aztán jólesik ruháink mellett egy kicsit az idegeinket is kiteríteni.

A szinte teljesen zárt Marsa-Bareika öbölnek állítólag gyakori vendégei a cetcápák. Sajnos, nekünk még nem volt szerencsénk egyhez sem. Az öböl nyugati oldala tudományos kutatások miatt zárva van a búvárok elől, az északkeleti oldalon viszont egy engedélyezett kemping terület is található. Persze, senki se gondoljon itt a balatoni táborokhoz hasonlóra, annál azért egy "kicsit" spártaibbak a viszonyok. A vakítóan izzó homokon van egy szabadtéri közösségi terület, ami ebédlőként is szolgál. A felhőtlen kék égből 12 órán át könyörtelenül tűző nap gyilkos sugarai elleni árnyékot -- mint az édesvíz utáni legértékesebb dolgot -- sátorlap tetővel biztosítják. A saját sátrát ki-ki az ízlése szerint állíthatja fel, lehetőleg minél közelebb a tengerhez. A "mellékhelyiség" több négyzetkilométernyi nagyságú, csak egy hercig kis ásó szükségeltetik hozzá. Egy monotonon zúgó áramfejlesztő és egy annál hangosabb kompresszor próbálja elrontani az idilli képet. Amikor ezek leállnak, a hangulat fantasztikus, alig pár méterre az elsimuló tengertől az éjszaka leszállta mindig csodálatos látvány. A napi 4-5 merülés után ringatni sem kell senkit, a parti hullámok finom locsogása a legjobb altató hatását is túlszárnyalja.
 Persze, nyáron erről a megoldásról nyugodtan el lehet feledkezni, a nedvesség után agresszíven kutató sivatagi legyek felhői elől nincs menekvés. Akár 45 fok is lehet ilyenkor árnyékban, a szinte kötelezően elfogyasztandó 4-5 liternyi víz azon nyomban patakokban távozik a szervezetből. A szemet, szájat támadó legyek láttán csak reménykedni tud az ember, hogy mindenki eltemette azt, amit el kellett......Ha még kitör egy homokvihar is, az embernek némi fogalma lesz a pokolról. Ebben az időszakban az egyetlen jó megoldás a hajós szafari. A hajón már pár száz méterre a parttól több fokkal „hűvösebb” a levegő. Ősztől tavaszig azonban kedvezőbbek a viszonyok, sok búvár -- köztük a magyarok is -- szeretik ezt a részt a homokos fenéken elszórva található korall oszlopok nyugalma és a zavartalan, rugalmas merülési lehetőségek miatt. Érintetlenséget azért nem írok, mert a rossz nyelvek szerint -- rendkívül sajnálatos és elitélendő módon – időnként nem csak a hegyekből lezúduló áradat károsítja a korallokat, hanem néhány búvárfotós is "átrendezi” a korall oszlopokat, ha valami netán belelóg a képbe, ami árt a kompozíciónak. Az ügyetlenkedő kezdők kártevéseiről itt nem is szólva. Hát igen, erre mondják, hogy "unokáink sem fogják már látni!" Ezt a fajta nemtörődömséget, ha a rangerek rajtakapják az illetőt, bizony keményen meg szokták torolni, de nem ennek a ténynek kellene visszatartani a búvárokat az ilyen fajta "törünk-zúzunk, jövőre úgyis máshová megyünk!" viselkedéstől. Ras-Mohamed-től a Tiran-szorosig terjedő övezetben naponta legalább ezren merülnek. Nem kell különösebb jóstehetséggel rendelkezni, hogy lássuk: ez a fajta "stílus" pár év alatt kopár sivataggá változtatná a ma még többségében gyönyörű, hosszú-hosszú évezredek alatt kialakult korallzátonyokat.

Szintén csak hajóról megközelíthető hely a Jackfish-Alley a Ras-Mohamed félsziget keleti oldalán, ahol két víz alatti barlangot is megcsodálhatunk. A kiindulási pont könnyen felismerhető a parti, vagy 30 m magas sziklafalra festett fehér foltról. Ha itt ugrunk be a vízbe, alattunk 100 m-nél is mélyebb a sziklafal folyatása, jól markoljuk meg a fotós, vagy videós felszerelésünket! Érdemes 5-6 méteren maradni, így könnyű észrevenni az első barlang bejáratát. A barlang úgy 25-30 m-re nyúlik be a korallfalba, különösen déltájban elképesztően szép a tetején lévő lyukakon keresztül bejutó napfény játéka. A fenti hullámzás miatt a fényoszlopok állandóan mozognak, szinte mesebeli hangulatot árasztva. Megfordulva, a barlangot egy jobbra, lefelé tartó hasadékon keresztül hagyhatjuk el.
A második barlangot kb. 25-30 méterrel arrébb találjuk, ez nem annyira hosszú, inkább öblös. Régebben sok tízezer üveghal lakta, a falakat sem lehetett tőlük látni. Az utóbbi időben – valószínűleg megunva az állandó zaklatást – elköltöztek egy, az itt már csak 15-20 m mély homokos fenékből kiálló közeli korall oszlop mellé. Itt érdemes pár percet rászánva a mély víz felé nézni, már többször láttunk pörölycápákat elhúzni. Ez a lágykorallokkal dúsan borított oszlop egy jellegzetes tájékozódási pont, délkeleti irányba folytatva az úszást, egy, a parti zátonytól 30-45 m-re lévő szatellit zátony fölé jutunk. Hatalmas tábla korall jelzi a kezdetét a több száz méter hosszú, 10-15 m mélyen lévő zátonynak, ami főleg kőkorallokból áll. A parti zátonytól egy 20-25 m mély, homokos fenekű völgy választja el. Nyáron ez az íjhalak kedvenc fészkelő helye, ne nagyon kezdjünk ki velük! Az egész térségben hatalmas makréla (azaz Jack) halakból álló rajok vadásznak, amikről a hely a nevét is kapta. Persze, ennyi erővel akár Barracuda-Alley is lehetett volna, mert azok is szeretik az itteni "konyhát". Fekete, illetve fehér uszonyvégű cápák is gyakori látogatók errefelé. Néha kemény, déli irányú áramlással kell számolni.

A part mellett délnek hajózva, elhaladva az Aqaba-Beach és az Eel-Garden mellett, egy hatalmas, bástyaszerű parti képződménynél jobbra fordulva, elérjük a Shark-Observatory nevű helyet. Erről a vagy harminc méter magas gigászi sziklatömbről – ami voltaképpen egy, a vízből réges-régen kiemelkedett hajdani korallzátony – kapta a térség a nevét. Bizonyos szögből ez a mészkőbástya állítólag Mohamed próféta fejét formázza. Napnyugtakor felmászva a tetejére páratlan kilátás nyílik minden irányba. A bástya nyugati oldalánál kis öböl húzódik meg szerényen. Védett helyzete, stabil talaja remek parti merülést is kínál. Ha a partról indulunk, az öböl elszórt kőtömbjei között, a sekély fenéken egy kb. 2 méter széles lyukat találunk, ami egy barlangba vezet. A barlang nem hosszú és a kijárata egyenesen a semmibe nyílik. Amikor öt méteren kiérünk belőle, alattunk 350 méternyi víz van. Balra az impozáns bástya szakad le a mélykékbe, jobbra az ún. Great Wall, azaz a Nagy-fal található, ami egészen a több száz méterre lévő Anemona-City-ig tart. Ha valaki szereti a feneketlen mélységet maga alatt érezni, akkor ez az a hely, ahol merülnie kell! A falon lágy- és kőkorallok tömege, 20 m alatt pedig a ritka feketekorall hatalmas példányai tűnnek elő. A nyílt vízben tucatnyi ragadozó hal járőrözik, a fal zegzugos, tekervényes hasadékaiban pedig az összes trópusi hal képviselője táplálkozik fáradhatatlanul. Jobbra a falon, 30-35 m távolságra és 20 m mélyen egy kisebb barlang található, néhány korallegyező jelzi a helyét. Bejáratát tucatnyi, zsákmányra éhes tűzhal őrzi, mivel a barlangban több ezer üveghal él. Balra, a saroknál általában erős áramlásra kell számítani, de ennek fejében sokszor ritka élőlényekkel futhatunk össze, mivel számos nyíltvízi hal érinti ezt a pontot útja során.
Maga a Nagy-fal elérhető a Main-Beach-ről is. Lélegzetelállító az érzés, amikor lelépünk a korall pad pereméről és alattunk több száz méternyi víz van. Akár jobbra, akár balra fordulva rendkívül hatásos a kép: függőleges, semmibe vesző fal, melyet csak néha tarkítanak aláhajlások, kiugrások. A kiugrásokon hatalmas asztalkorallok terpeszkednek. Maga a fal, persze, nem egy tömör valami. Ezer és ezer hasadék, járat luggatja át, de ezek, sajnos, csak a halak számára járhatóak. Szükségük is van erre a védelmet nyújtó labirintusra, mert aki lemarad, arra az állandóan éhes ragadozó halak villámként csapnak le.

Ha a hajóval tovább haladunk nyugati irányba, akkor az Anemona-City nevű merülő helyre jutunk. Ha szárazföldről akarjuk megközelíteni ezt a pontot -- mint most is --, akkor a Hidden-, vagy Yolanda-Beach-nek is nevezett öbölből kell elindulnunk. Ez a megoldás jó kondíciót kíván – különösen a videósoktól -- mert a több tízkilónyi felszerelést legalább kétszáz méteren keresztül kell cipelni, mire elérjük a zátony peremét. Ráadásul, ha nagy a hullámzás és még apály is van, az erős hullámtörés nagyon trükkössé teszi a be- vagy kijutást. Sokan szereztek itt vérző tapasztalatokat erről. Ha már a vízben vagyunk, akkor viszont azonnal elkezdjük sajnálni, hogy nem legalább négy palack van a hátunkon! Jobbra indulva nem messze innen ér véget a Great Wall, egy homokos kanyon választja el attól a gigászi, közel háromszög alakú „nyelvtől”, ami vagy 100 méterre nyúlik be a nyílt tengerbe. Ez az Anemona City, mely évezredek alatt alakult ki egy időszakos vízfolyás, ún. wadi hordalékkúpján. A parti korallzátony itt lépcsőzetesen ereszkedik a mélységbe, dúsan borítva tűz-, agancs-, asztal- és egyéb kőkorall fajtákkal. Felettük felhőnyi, több ezer kékuszonyú hal fordul egyszerre, láthatatlan jelzésre, hogy kikerülje a köröző makrélák támadását. A fal hasadékaiból ezüst csillámnak ható üveghalak rajai villannak a kék háttér előtt, ahol sokszor látni felsejlő, hatalmas árnyakat. És, persze, a maradék térben száz és száz narancspiros Anthias hal táncol. Felejthetetlen, „soha-nem-elég!” látvány. A „nyelv” keleti oldalán ereszkedjünk 20-25 méterre, azonnal feltűnnek az első tengeri „szellőrózsa bokrok”. Nem érdemes megállni, a nyugati oldalon sokkal többet és nagyobbakat látunk majd. Hatalmas feketekorall telepek mellett úszunk el, és a „nyelv” tetején gigászi, 3-4 m átmérőjű asztalkorallok tűnnek fel. Egy enyhe nyereg után lassan felsejlik a „nyelv” vége, amely hatalmas, hengeres korall tömb. A mélység 32 méter. Még egy uszony mozdítás és máris a tömb túloldalán, a 40 méter körül élő milliónyi üveghal felhőjében találjuk magunkat. Itt válik teljes mértékben érthetővé a tüdőautomata kettős feladata: nemcsak a levegőt kapjuk belőle, hanem azt is megakadályozza, hogy teli legyen a szánk hallal! Egy régen leszakadt kötél maradványán hatalmas lágykorallok hajladoznak az áramlatban, ami dagálykor nyugatról keletre tart. Mélyebbre már nem nagyon éri meg lemerülni, a fenék valahol 800 méter környékén van.
Pár perces nézelődést megér a hely, hátha megjelenik egy cápa – az utóbbi időben egyre ritkábban –, aztán vissza, a hatalmas asztalkorallok irányába. Feltétlen kukkantsunk be mindegyik alá, mert hatalmas sügérek szokták itt élvezni a tisztogató halak áldásos tevékenységét. Ilyenkor akár 20-30 centire is megközelíthetjük őket. A nyugati oldal felé fordulva, lassan emelkedve 15-20 m között több tucatnyi hatalmas tengerirózsa telepet fogunk találni. Ezek különösen napnyugta körül látványosak, amikor táplálkozás közben többségük óriási bíborvörös labda formáját felvéve bezáródik. Feltétlen használjunk világítást, a sárga bohóchalak, a fekete „egypettyes” halak cikázó felhői, a bíborvörös minden árnyalatában pompázó „szellőrózsák” a mélykék háttérrel lenyűgöző látványt nyújtanak. Ha innen tovább úszunk nyugat felé, pár tíz méter után az addig ellenünk dolgozó áramlat egyszer csak segítőkészen elkezd bennünket egyre gyorsabban sodorni nyugat felé. Ne nagyon feledkezzünk bele az élvezetbe – hacsak nem hajó vár bennünket a Shark-reef mellett –, mert nagyon kemény és emlékezetes munka lesz visszajutni a Yolanda-Beach-nél lévő kiszálló ponthoz! Ez a jelenség a hely egyik sajátossága, amit sokszor kiegészít néhány vízesésszerű, több fokkal hidegebb leáramlás is. Visszafordulás után sodródjunk kb. 10 méteren, és a fennsík közepén egy lágykorallokkkal teljesen beborított, függőleges helyzetben lévő több méteres öreg horgonyhoz jutunk. Halszem optikával és egy modellel, valamint háttérben a nappal, maradék filmünket rendesen leapaszthatjuk. Visszafelé sodródva a lenyűgözően dús lágykorall telepek felett, a csekély mélység dacára, érdemes a szemünket nyitva tartani: nagy esély van többméteres muréna, leopárdcápa, vagy nagy teknős megpillantására. Személyes véleményünk szerint a Vörös-tenger egyik legszebb részét ismerhetjük meg itt.




És végül maga a szentély kettős oltára: a Shark- és Yolanda-zátonyok. Mivel saját magunk búvár vezetői voltunk, a saját - néha keserű - tapasztalataink alapján készítettem néhány skiccet a térségről, amik nagyon jól jöttek, amikor barátainkkal merültünk, mivel nekik ismeretlen volt a hely. A Shark-zátonyt '93 március óta el sem lehet téveszteni, mert valaki más már eltévesztette! Egy gyönyörű kétárbocos vitorlás fekszik baloldalára dőlve a zátony tetején, figyelmeztetésül mindenkinek, hogy ezeken a vizeken még egy pillanatig sem lehet figyelmetlenül hajózni. A külföldi kormányos nem ismerte ezt a térséget és az egyik márciusi estén zátonyra futott a hajójával – ami azért irtó furcsa, mert Sharm bármelyik boltjában kapható, a térséget bemutató legolcsóbb könyvben is benne van legalább egy légi felvétel erről a világhírű helyről. Persze, a helyi beduinok már minden mozdíthatót leszedtek a hajóról - az árbocok, kötélzet, vitorlák mind eltűntek, de a szalonban sem maradt túl sok bútor. A kormányosnak azonban a legkisebb gondja is nagyobb ennél, mivel egyelőre börtönben van.
Persze, ami tragédia az egyik oldalon, az legalább annyi haszonnal jár a másikon, mivel így tökéletesen lehet tájolni a beugrás helyét. A hajónknak tattal, kb. 30 méterrel a roncstól jobbra, azaz keletre kell megállnia és itt kell a búvároknak a vízbe ugrani. Így el lehet kerülni, hogy a keletről érkező nagyon erős áramlás jobb ága besodorjon bennünket a sekély csatornába. (friss, alig pár napos információ – mivel a fenti sorok májusban íródtak – hogy a szerencsétlenül járt vitorlást már levontatták a zátonyról és most, szinte teljesen elsüllyedve a Marsa-Bareika öböl végén található mólónál látható.) A bal ág is iszonyúan erős, de ha kiúszunk a kék semmibe, akkor kezelhetővé válik. Ott aztán nem kell félni, hogy unatkozni fogunk. Általában a Snapperek, avagy csattogó sügérek "alig" pár tízezer egyedből álló, szinte áthatolhatatlan felhője fogad bennünket elsőként. Egy közepes kutyának is becsületére váló fogakkal rendelkező, 50-60 cm-es halak közé beúszva nagyon bölcs "megoldásnak" tarthatjuk a természettől, hogy ezek a jószágok nem szeretik az emberhúst! Ellenkező esetben kemény 16 másodperc alatt csonttisztává faraghatnának bennünket. Ha meguntuk, hogy sem a felszínt, sem a társainkat nem látjuk a halaktól hosszú percek óta, megpróbálhatunk kikeveredni a felhőből. Vessünk egy pillantást az iránytűnkre, vagy próbáljunk látótávolságban maradni a zátonytól! A feneket ne keressük, nem érdemes, alig 800-900 méterrel lehet mélyebben! Amúgy is pillanatokon belül el fogunk ámulni azon a közeledő ezüstös palacsintasütő tömegen, amelyet denevér halak alkotnak. Szép fotó téma, de igazán csak a videó tudja visszaadni, ahogy csak folyik és folyik a több ezres haltömeg mellettünk. A zátony oldalában van egy kis beugrás 15 méteren, néhány kisebb korallegyező jelzi a helyet, ahol a denevér halak tisztító állomása van. Fantasztikus látvány, amint egyszerre több tucat halon dolgoznak a tisztítók, mialatt pár méterrel arrébb több százan várakoznak a sorukra. Ha itt mélyebbre merülnénk – ne tegyük!!! – egy 55 méteren lévő barlangban a térség egyik gigászát láthatnánk: egy közel 60 kilósra becsült Potato Cod-ot, azaz krumplisügért. Hogy ki találta ki ezt a furcsa nevet!? E veszélyes merülés helyett sokkal biztonságosabb, ha kora reggel, közvetlen napkelte után merülünk, igen nagy valószínűséggel a sekélyebb vizekben is összefutunk ezzel a drapp alapon feketefoltos tengeralattjáróval.
Ismét irány a nyílt víz, és amint keresztül verekedjük magunkat az egyszarvú doktorhal és a makréla felhőkön, a mélykékben fenyegetően sejlik fel 352 458 darab – lehet, hogy pár darabbal több volt – barrakuda falanxa. Amikor a hol egy nyolcsávos autósztráda végtelenből jövő és végtelenbe vesző sávjait utánozó, hol a Colorado folyón lévő völgyzáró gát alakját felvevő hihetetlen haltömeg a közelünkbe ér, gondolatban gyorsan átfutjuk az idevágó ismereteket: A BARRAKUDA CSAK A PLETYKÁK SZERINT TÁMAD EMBERRE, A VALÓSÁGBAN SOHA!!! Miután így megnyugtattuk magunkat, már is sokkal élvezetesebb a látvány, könnyebb a fényképezése, videózása a közel méteres ezüst dárdáknak. Aztán a zátonytól úgy 60 méterre – már nem is látjuk a falát – egyszer csak megnyílik a barrakudák tömege, és ni csak, mit látunk: két-három selyemcápa is kíséri a nyájat, mint a terelőkutyák. Gondolatban újból lekapjuk kedvenc szakkönyvünket a polcról és egyre kiszáradóbb torokkal "olvassuk", hogy ezek a 3-3,5 méter közötti, nyíltvízi tökéletes evőgépek már nem annyira állnak az "ember legjobb barátai" hírében! Szóval, kint lebegünk ketten a lányommal a semmiben – nyaranta ő is velünk búvárkodik --, a hátunkat alig 60 méterrel kellene meghosszabbítani, hogy nekivethessük a zátony falának, a másik irányban a legközelebbi biztos hely a "csekély" 450 kilométerre lévő Brothers-szigetek, uszonyaink alatt több száz méternyi víztömeg, felettünk 20-25 méter a felszínig, ezek az elegáns dögök meg itt köröznek körülöttünk. És a főnököm még elcsodálkozott, hogy hetekkel később sem tudott felidegesíteni! Ha az ember egyszer egy ilyen helyzetet átél, valahogy magasabbra teszi az ingerküszöbét. Persze, az ijedelem nagyobb volt, mint a valós veszély, hiszen ezek a cápák már dugig voltak a lustább barrakudákkal. Bár, ki tudja, hogy náluk mi a desszert?
Sajnos, ebben az adrenalinszint növelő élményben szintén csak nyáron lehet részünk. A „hétköznapi” szirticápák többnyire túl mélyen tartózkodnak a tömeges búvárkodás miatt. A cápákat illetően itt ne számítson senki olyan látványra, mint a déli szigeteknél és zátonyoknál. A korai kilencvenes években még csak-csak lehetett érteni, hogy miért Shark, azaz Cápa-zátony a hely neve, de manapság.... Hiába, az üzlet az üzlet! Az utóbbi időben ugyan naponta csak korlátozott számú hajó látogathat ide – bár az augusztusi hajóutunk alatt az volt a benyomásunk, hogy ezt ismét senki sem tartja be -, de a ’94-’98 közötti időszak tömegei elüldözték a cápákat. Késő délután, vagy kora reggel azonban még mindig van némi esélyünk, ha elbújunk valahol a plató szélén. Ugyan a monda szerint decemberben, vagy januárban van pár nap – amikor a leghidegebb a víz –, hogy a párzó szürke szirticápák tucatjai a zátony közelében udvarolnak, de ezt mi még sohasem fogtuk ki. Professzionális búvárvezető barátaink közül is csak nagyon keveseknek jutott ez az élmény osztályrészül.
Többször a hátunk mögé pislogva, a Shark-zátonyt elhagyva lassan eljutunk a Yolanda-zátony déli teraszához. Itt már érdemes alig 12-15 métert tartani. A dús korallkert, a néhány asztalkorall mindig tartogat meglepetéseket. Ha még mindig van levegőnk, ússzunk át a zátony nyugati oldalára, azonnal feltűnnek a homokos fenéken heverő toalett és mosdó csészék tucatjai, a rozsdás csövek, lemezek halmazai. A csatornában egy lágykorallokkal dúsan benőtt konténer váza vár ránk. Sajnos, már csak az egyik oldala áll, a többit lebontották a téli viharok hullámzásai, pedig gyönyörű fotótéma volt a "virágzó" oldalai között megbúvó ragadozó halakkal. Mindez a Yolanda nevű hajóról zuhant le, amikor a hetvenes évek végén ráfutott a sekély homokos fenékre. Egy ideig még egy 320-as BMW autó maradványait is fel lehetett ismerni. A hatalmas óceánjáró évekig erős acélkábelekkel ki volt pányvázva a parti sziklákhoz, de egy különösen heves téli vihar letépte és most 200 méternél mélyebben pihen örök sírjában. Utolsó "mozdulatainak" nyoma még mindig látható a letörés élén, a "V" alakú bevágást nem gyógyította be a természet. A csúszásnyom közelében további, fürdőkádakkal teli konténerek találhatók.
Ha visszaúszunk a zátony déli sarka mögé, az "5 méter-3 perc" megálló után, közvetlenül a zátony fala mellett, biztonságban felemelkedhetünk a felszínre. Itt nem kell attól tartani, hogy valamelyik hajó csavarja feldarál bennünket, mint ahogy sajnálatos módon egy búvárral megesett évekkel ezelőtt. Aztán már csak a szokásos giccses végjáték következik: naplemente, sülő hal, hideg sör.... Éjszakai merülésre teli hassal pedig meg menjen az, akinek két mamája van! Minket vár az ötvenmilliárd csillagos hotel -- a fedélzet a Tejút ezüst ragyogásával a fejünk felett.

                                                  

                                                                                                 Örsi Ferenc