JACKSON-ZÁTONY

A legészakibb zátony egyben a legnépszerűbb is. A három oldalról szinte függőleges falakkal határolt, enyhén háromszögletű zátony északi oldalát állandóan hatalmas hullámok ostromolják, nagyon ritka a csendes idő, amikor esély van ezt a részt merülni. A hetvenes években zátonyra futott (futtatott?) óceánjárónak már csak a vázát emészti a könyörtelen hullámtörés, a kilencvenes években elbontották ócskavasnak. A hajók a csendes, védett déli oldalon tudnak lekötni. Innen lehet vagy balra, vagy jobbra indulni. A látás többnyire kiváló, csak apálykor és erős szél esetén romlik.

A baloldalon az 5o-6o méterre leszakadó, csodálatos lágykorallokkal borított fal fokozatosan átmegy egy sekély terasszal kombinált lapályosabb fenékbe, amelynek a folytatása a Woodhouse-zátonyhoz kapcsolódik. Feltűnően sok teknőst lehet ebben a térségben látni, de mantarája és pörölycápa is előfordulhat. Dagálykor, főleg új- és teliholdkor, az áramlás ereje elképesztő, szabályosan repül az ember északi irányba. Régebben egy kötél volt rögzítve a 25 m mélyen található, jellegzetes legyező korallok után, de többször leszakadt a kapaszkodó búvárokkal egyetemben. A legtöbb búvárvezető itt visszafordul, mert pár méterrel később már nincs esély ezt megtenni. Persze, nem kell pánikba esni, ha valakit elsodor az áramlat, csak arra kell nagyon vigyázni, hogy jobbra tartva próbáljunk olyan közel maradni a zátonyhoz, amennyire csak lehet. Vagy száz méternyi repülés után ki lehet szállni az áramlatból és tíz méteren egy ellenkező irányúval vissza lehet csurogni szinte a sarokig. Innen persze megáll a tudomány, csak abban lehet reménykedni, hogy valamelyik hajón van Zodiac, ami felveszi az óvatlan búvárokat.

Ha valaki elvéti ezt a kiszállást és túlságosan belefeledkezik az áramlat élvezetébe, északi irányban a nyílt víz felé sodródva egyenesen az ún. „mosógép” térségbe jut. A név tökéletes, a Jackson- és a Woodhouse-reef vízalatti nyúlványa közé jutva a víz őrült erővel bukik le a nyeregben a 1oo méteres mélység felé, a mosógép dobjában uralkodó viszonyokat teremtve. A dolog nem túl élvezetes, mert könnyen az utolsó merülés lehet belőle. Még ha sikerül is valahogy kiszabadulni ebből az elképesztő függőleges körforgásból, aminek a teteje 25m mélyen van(!!!), ott az újabb probléma: a hatalmas, 3-4 m-es hullámok között nagyon nehéz bárkit is észrevenni. Két éve az elsodródott búvárokat napokkal később a szaudi partoknál találták meg – már csak egyikük volt életben.

Egyszer, egy apály utáni szünetben, amikor a víz szinte állt, sikerült megnézni ezt a helyet. Még így is félelmetes volt, hiszen a Woodhouse-zátony északi sarkát elhagyva a fenék nyeregszerűen 4o méterre süllyed, a nyereg két oldalán szédítő mélység kéklik. Kb. 35 méternyi északi irányú úszás után egy számunkra addig ismeretlen, a felszín felé törekvő új korallzátonyt találtunk, aminek a teteje még mindig 25m mélyen volt. Pár percnyi szemlélődés után feleségemmel egymásra néztünk és repülő startot véve indultunk vissza a főzátonyhoz. Nem az a hely volt, ahol az ember egy megtermett tigriscápát szeretett volna látni, a lassan meginduló áramlatról nem is beszélve.

Ha apálykor úszunk el a sarokig – ilyenkor az áramlat megfordul -, majd felemelkedünk 5-7 méterre, lassan visszasodródhatunk a hajóhoz a homokos terasz felett, amely hihetetlen sűrűséggel van beborítva saláta korallokkal, felettük milliónyi piros Anthias hal cikázik sokszor szinte átlátszatlanná téve a vizet, a kis tisztásokon kékpöttyös tüskésráják és kőhalak lapulnak. Az utóbbiak miatt legyünk nagyon óvatosak, sehol se térdeljünk le, vagy tegyük le a kezünket a homokra! A szerencsétlen áldozatok döntő többsége – akiket megszúrt a kőhal - szörnyű kínok között pusztult el. Ha mégis bekövetkezne a baj, a fehérje alapú méreg hatását csak a hő tudja mérsékelni, így a lehető leghamarabb 60-65 fokos vízzel, vagy olajjal kell a megszúrt testrészt kezelni, a szúrás helyét pedig akár cigarettával ki kell égetni! Ha ezt nem tesszük meg, az idegrendszert megtámadó méreg 24-48 órán belül légzésbénulás, vagy szívbénulás miatti halált okoz, ami az elviselhetetlen fájdalom miatt akkor már maga a megváltás lesz.

Ha a hajóról beugorva jobbra tartunk, egy darabig szintén fal mellett úszunk, amelyet hatalmas lágykorallok és rendkívül dús legyezőkorallok borítanak. Vagy száz méter után egy homokos, talán 1o-15m széles terasz alakul ki, majd letörik a mélybe. A terasz teli van gyönyörű korall szigetekkel, rengeteg rája és teknős választja pihenésre ezt a térséget. Az áramlat kezelhető, de az ún. „cici” korallon túl nem érdemes úszni, csak ha csendes a tenger. A „cici” korall egy jellegzetes alakú, kb. 5x5 méteres dupla koralltömb, eltéveszthetetlen támpont. Ha itt a felszínre emelkedünk, nagyon közelről láthatjuk a zátonyon felépített kisméretű világítótornyot, amely az átjáró baloldalát jelöli ki a hajóknak.

Az északi oldal csak abszolut szélcsendben merülhető, a sekély részben kizárólag kőkorallokat találunk, azok is rendesen megtépve a rendszeres hullámverés miatt. A fal sziklás, teli kisebb-nagyobb üregekkel, amelyekben szinte mindig láthatunk hatalmas sügéreket. Nem érdemes 25 méternél lejjebb menni, mivel a legszebb, kapitális méretű lágykorallokat 10-15 méter között találjuk.

Talán még nem késő, hogy ezt a blog-ot illető terveimről írjak néhány szót. Megpróbálom majd a Vörös-tenger legérdekesebb merülő helyeit bemutatni a Sha'ab-Ali-tól (Thistlegorm) a szudáni déli vizekig, egészen az eritreai határig terjedő zátony rendszereknél történt merüléseim alapján. Miután 2005-ben, kizárólag a Vörös-tengerben búvárkodva elértem az 1000. merülésemet, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy más trópusi tengereket is lássak, azok sem lehetnek sokkal "rosszabbak". Így jutottam el többször a Maldív-szigetekre, Indonéziába, a Bahamákra. Mind más és mind csodálatos hely. Maldív és Indonézia egyenként legalább húsz évnyi merülést igényelne, hogy teljesen felfedezzük, a Csendes-óceánban található száz és száz szigetről nem is beszélve. Igyekszem!:-))))))) Természetesen ezekről is fogok írni, valamint megpróbálok majd több fotót, illetve rövid videóakat is feltenni .

Szóval, csak olvassátok, minden héten lesz majd valami új fent!

A TIRAN-SZOROS


A Sínai-félsziget és a Tiran-sziget közötti, rendkívül szűk szoros közepén keletkezett négy korallzátony – Jackson, Woodhouse, Thomas és Gordon – olyan, mint egy smaragd füzér a mélykék vízben. Ez a térség egyik legizgalmasabb merülő helye. Hátránya, hogy csak hajóval közelíthető meg, ráadásul az utóbbi időben rendkívül népszerűvé vált a napi búvárhajók körében, így napközben komoly tömeggel kell számolni. Nem ritka, hogy 12-14 hajó van lekötve a Jackson-zátonynál, mindegyik fedélzetén legalább tíz búvárral. A legjobb módja e térség „felfedezésének”, ha ún. búvárszafarira fizetünk be. Ezek általában egyhetes hajóutak, teljes ellátással, napi négy-öt merüléssel. Így a reggeli és a késő délutáni merülések idején már nem kell a napi hajókat és a rajtuk lévő tömeget kerülgetni. A déli és kora délutáni merüléseket vagy a Tiran-lagunánál, vagy a Woodhouse-zátonynál érdemes tervezni, itt „egyedül” lehetünk, azaz más búvárokkal csak igen ritkán futhatunk össze.

Egyik ilyen utunk alkalmával történt, hogy a kora reggeli órákban hajónk már a Woodhouse-zátony mellett járt, amikor csúnya reccsenés hallatszott a motortérből és a hajó egyből lassulni kezdett. Kormányosunk, eddigi komótos stílusát meghazudtolva, szinte bezuhant a géptérbe. Amikor előkerült, homlokáról úgy szakadt a víz, mintha zuhanyozott volna. A baj igen nagy volt, eltörött a Hardy-tárcsa, azaz megszünt a sebváltó és a hajócsavar közti kapcsolat, így a hajó irányíthatatlanul sodródni kezdett. Alig száz méterre voltunk a Jackson-zátonynál lévő lekötési ponttól, de akár mérföldekre is lehetettünk volna. Egy 24 méter hosszú, néhányszor tíz tonnás hajót nem lehet csak úgy emberi erővel, úszva odahúzni a zátonyhoz. Ráadásul, igen erős északi szél fújt, ami elkezdte a hajót egyre távolabb délnek nyomni a zátonytól, az áramlat pedig ferde irányban egyre közelebb a Woodhouse-zátonyhoz. Semmit sem tehettünk. A kormányos rádión leadta a vészjelet – se közel, se távol nem láttunk egy szál hajót sem --, mi meg csendben elkezdtük a legfontosabb dolgokat összepakolni. Ha a hajó nekisodródik a zátonynak, csak idő kérdése mikor szakad be az oldala, ez pedig egyet jelent az elsüllyedéssel. Tekintettel a legalább 50-60 méteres mélységre, célszerűnek tűnt felkészülni, hogy mit viszünk ki magunkkal a zátony tetejére, ahol csak félméteres volt a víz.

Tíz perc elteltével már alig 50 méterre voltunk a Woodhouse-zátony beretva éles szegélyétől, amikor a szél erősebbnek bizonyult, mint az áramlat ereje és lassan-lassan egyre távolabb kerültünk a máskor oly nagy örömmel várt helytől. Csakhogy ekkorra már annyira eltávolodtunk a Jackson-zátony szélvédett térségétől, hogy a szorosban iszonyatos erővel átpréselődő víztömeg által keltett 2-3 méteres hullámhegyek övezete lett az új veszély. Ekkor tűnt fel a távolban egy hajó, ahonnan rádión közölték, hogy a teljes sebesség ellenére még egy fél óra, mire hozzánk érnek. Mindenki izgatottan figyelte, ahogy alig 100 méterre tőlünk a fenyegető hullámhegyek teteje tarajosan átbukik és a szél fehér permetet tép le a tetejükről. Bármennyire is stabilan van egy ilyen hajó megépítve – a mélyen elhelyezett motor és a tartályok súlya, mint egy keljfeljancsit, mindig visszabillenti a hajót – nyilvánvaló volt, hogy irányíthatatlanul kitéve ennek a hullámvasútnak, hamarosan igen nagy rajcsúrnak nézünk elébe. A sebességét elvesztett hajó mindig keresztbe fordul a szélnek és a hullámoknak. Ha egy ilyen több száz tonna vizet mozgató hullámmonstrum ebben a helyzetben többször egymás után telibe találja, pakolásunk nem volt hiába való, csakhogy itt már nem a zátony tetejére kell kimenekülni, hanem a semmi közepén kell úszni. Volt ott minden, Allah, párt, az égiek, mire hosszú óráknak tűnő idő után – amúgy alig 25 perc volt -- végre a másik búvárhajó kötélre vett és védett helyre vontatott bennünket. Nyomasztó érzés volt, ahogy a paradicsomi hangulatú búvárhelyből pillanatok alatt félelmetes ellenség lett. Mindenkiben azonos gondolat fogalmazódott meg: soha ne becsüld le a tengert, mindig illő tisztelettel közelíts hozzá!

Folyt. köv.

Sharm-el-Sheikh és környéke, a merülő helyek

Mint ezen a NASA felvételen látható, megszámlálhatatlanok a parti merülő helyek - piros pöttyök jelzik, ahol merültem. A Tiran-szoros négy zátonya és a sziget lagunája is rendkívül izgalmas, különleges helyeket kínál.

SHARM-EL-SHEIKH ZÁTONYAI


A parti sávban található többtucatnyi merülő helyet szinte lehetetlenség részletesen leírni, de hármat feltétlen ki kell emelni. Ezek nem hasonlítanak egymásra, mindegyik speciális a maga módján, de egyben szinte tökéletes képet adnak a Vörös-tenger végtelenül gazdag és változatos világáról. Természetesen, az alanti leírások főleg a '90-es évek eleji állapotot tükrözik, napjainkra sokat változtak a dolgok az elképesztő mértékű hotel építkezéssel, főleg negatív irányba.

RAS-UM-SID

Ezek egyike Ras-um-Sid. Amint már említettem, Ras arabul kiszögellést jelent, ami pontosan le is írja a hely kinézetét, hiszen ez a sarok mélyen benyúlik a nyílt tengerbe. A térség méltán legnépszerűbb merülőhelye elképesztően változatos formájával, sohasem kiszámítható élővilágával, szélvédett fekvésével mindenki számára gyönyörű merüléseket kínál. Van itt százméteres függőleges fal, korallkert, homokos fenék, továbbá koralloszlopok, lakókocsi méretű koralltömbök, óriási táblakorallok, azaz szinte minden egy helyen, amit csak egy búvár kívánhat. Itt aztán igaz az a mondás, hogy bármi jöhet a következő pillanatban. Gyakran egyetlen merülés alatt többet láttunk, mint máshol napokon keresztül. A merülőhely manapság már aszfaltozott úton közelíthető meg, a parton vendéglő és búvárbázis, sőt, újabban -- a vég kezdeteként -- pálmalevélből készített napernyők is találhatók a parti bár körül! A vízbe jutást lépcső könnyíti meg, s ha dagály van, könnyű kiúszni a zátony pereméig, amely mindössze 40-50 méterre van a parttól. Télen a kijutás még apálykor sem probléma, ilyenkor ugyanis a Vörös-tenger átlagosan 80 cm-rel magasabb, mert az Indiai-óceánból a kisebb párolgási veszteség vissza tud töltődni. Nyáron azonban nagyon gondosan kell megválasztani a merülések időpontját, mert a zátonyon még dagálykor is alacsony a víz és a gyaloglás, illetve sokkal inkább ki-, vagy visszabotorkálás veszélyes a sünök és a néhány rezidens skorpióhal miatt. Ha az ember elveszti egyensúlyát a rendkívül egyenetlen, tagolt felszínen, könnyen beletenyerelhet valamibe, amibe nem kellene. A másik nagy előny, ha az ember ismeri a dagály időpontját, hogy az áramlás ilyenkor erősödik. Teliholdkor olyan erejű lehet, hogy esély sincs ellene úszni. Jó tudni, hogy az áramlat nyugatról kelet felé folyik, a nyílt tenger irányába. Lehetőleg csak sodródjunk és ne használjuk uszonyainkat. Gyakran ellenőrizzük a hátunk mögött és a fejünk felett lévő térséget, mert -- különösen tavasszal -- a térség egyik legjobb mantarájás helyén vagyunk. Volt olyan hét, hogy hat mantaráját láttunk, többségét érintésnyi közelségből! Érdemes megkeresni a szinte már helyi lakosnak számító gigászi, legalább 2,5 méteres murénát és az 50-60 kilós fűrészessügért is. Lassan süllyedve ereszkedjünk 25-35 m mélyre és utazzunk továbbra is az áramlattal, a sarok előtt a Vörös tenger egyik legszebb legyezőkorall kertjébe jutunk. A szinte függőleges falat több száz négyzetméteren tucatnyi és tucatnyi, hatalmas, több méteres legyezőkorallok borítják, biztos jeléül az erős áramlatnak és egyben figyelmeztetésül, ha valaki éppen a csendes időszakban merülne. Figyeljük a mélységmérőnket, mert alattunk 1oo m-es mélység van. Itt érdemes feljebb emelkedni -- ez sokszor tőlünk függetlenül a falat iszonyú erővel ostromló áramlat miatt amúgy is bekövetkezik -- és a kb. 20-25 m-en lévő terasz élénél megkapaszkodni valamelyik holt sziklába, de lehetőleg ne egy jól fejlett kőhalba!!! Ajánlatos kicsit meglegyezni a kezünkkel a kiszemelt szegletet: ha nem mozdul, használhatjuk! Ha csak ketten vagyunk és nem mozgunk, különösen alkonyat előtt nagy esélyünk van vadászó szürkecápát látni, amely annyira kíváncsi, hogy pár perc után már csak méterekkel fog előttünk ellebegni. Lenyűgöző látvány, ahogy a cápa látszólag minden erőfeszítés nélkül könnyedén siklik az áramlattal szemben, miközben az ember keze már zsibbad a kapaszkodástól és a kamera pozícióban tartásától. A víz itt sokszor elemi erővel folyik, ilyenkor még arra is vigyázni kell, hogy ne fordítsa el az ember a fejét, mert az áramlat letépi a maszkot!

A sarok után lassan észak felé fordulva az ún. korallkerten át visszakanyarodhatunk a part délkeleti falához, ahol egy gyengébb, ellentétes irányú áramlattal lassan visszasodródhatunk akár a sarokig. Teknősre, barrakuda csapatra, sasrájára, denevérhal rajra, hatalmas napóleon halra, májusban pedig alig pár méteren több száz édesajkú halra számíthatunk, szinte folyékony sárgává változik tőlük a zátony. Természetesen az említetteken kívül a Vörös-tengerben élő összes hal- és korallfajt is megtalálhatjuk itt. Egy csendes nyári napon életünk legnagyobb pörölycápája úszott el alig pár méterre felettünk, baljóslatúan ingatva a jellegzetes "spoilert" a fején.. Több fürdőző volt felette a vízben, akik a kikötött hajókról ugráltak be maszk nélkül. Jobb is, hogy nem látták, mi ment el alattuk! A saroktól viszont jobb, ha nem próbálunk meg visszaúszni az eredeti indulási ponthoz -- kivéve az apály időszakát, amikor nincs áramlás, viszont az összes lágykorall öklömnyi csomóvá zsugorodik -- mert miközben majd' kiköpjük a tüdőnket az erőlködéstől, csak a percek alatt elvesztett 80-90 bar levegőt fogjuk sajnálni. Ennél jóval bölcsebb, ha eltöltünk még vagy húsz percet a "kertnek" hívott térségben 10-15 m között és innen emelkedünk fel, majd kiúszunk a zátony tetején a sziklafalnál található néhány sziklatömbig, amelyek természetes lépcsőként szolgálnak, hogy felkapaszkodjunk a fennsíkra, vissza a kocsihoz.

PARADISE

A Paradise nevű merülőhely mintegy fél kilométerre van Ras-um-Sid-től északkeleti irányban. Ha létezik paradicsom víz alatti fotósok számára, akkor --nevéhez híven -- ez lehet az a hely. A korallpad hasonlóan széles, a part sziklás, de kicsiny, homokos öblökkel szabdalt. A korallpad peremétől a fal 60-70 fokos szögben szakad le egy 25-3o m mélyen lévő, pár méter szélességű homokos teraszig, majd onnan megint meredekebben a 40-45 m mélyen lévő fenékig. Az egész térség több száz méter hosszan hatalmas, fantasztikus alakú koralloszlopokkal van tele, amelyek magassága gyakran eléri a 10-12 métert is. Még sohasem sikerült pontosan összeszámolni, de a legóvatosabb becslés alapján is legalább 70-80 "szoborról" beszélhetünk. Minden koralloszlopon szinte az összes Vörös-tengerben élő kőkorall megtalálható, de túlsúlyban vannak a sárga, rózsaszín, vörös, bordó, narancs, lila minden árnyalatában pompázó, elképesztő méretű lágykorallok. Felhőként hemzsegnek az apróbb halak körülöttük, de nagyon sokszor látni ebben a térségben mantaráját és teknőst is. Néha egy-egy leopárdcápa, vagy fehéruszonyvégű szirticápa őrjáratozik a fallal párhuzamosan. Nyáron érdemes a zöld íjhalakon (Titan Trigger) tartani a szemünket, néhányuk itt őrzi a fészkét és ilyenkor elképesztően aggresszívek. Az áramlás többnyire északkeleti irányú és mérsékelt, apálykor nem túl jó a látás, akárcsak erős hullámzás esetén. Sajnos napjainkban már csak hajóról érhető el a merülőhely, mert a parton épült hotelok lezárták az összes szárazföldi megközelítési lehetőséget, egyben az építkezéssel nagyon sok pusztítást okozva a víz alatt is.

RAS-NOS-RANI


A Na'ama Bay-től északra kb. 15 km-re fekvő nemzetközi repülőtér mögötti partszakaszon, gyakorlatilag a Tiran-szoros szájánál található ez az izgalmas merülőhely. Miután nagy nehezen rátaláltunk a csapások szövevényében az odavezető "útra", évekig jártunk ide, mert gyönyörű kilátás nyílt a Tiran-szigetre, a partot hosszan elnyúló föveny borította és a víz alatti látnivalói egyszerűen páratlanok. A partvonal nem annyira éles kiszögellésű, mint Ras-um-Sid-nél, de az erőteljes kanyar így is védelmet nyújt a Tiran-szoros felől szinte állandóan hömpölygő hatalmas hullámok ellen. Aztán itt is elkezdték a gigantikus hotelok, üdülőtelepek építését és a feltúrt környék naponta változott, hol esélyt adva, hol nem a part megközelítésére. Évekig csak hajóval lehetett idejutni, de időnként sikerült autóval is e partszakaszra vezető utat találni, csak soha nem tudni, meddig lesz járható. Ha a hajók lekötésére szolgáló, a szoroshoz közelebb eső bójával szemben úszunk, vagy kecmergünk ki a partról a korallpad széléhez, egy kb. 20 m széles homokos fenekű beugrást, "öblöt" találunk magunk alatt. Ettől jobbra indulva néhány méter széles terasz következik, amit óriási, több méteres koralltömbök szövevénye borít, rengeteg hasadékkal, átjáróval közöttük. A terasz után a lejtő meredeken, falszerűen zuhan le a kb. 50-55 mélyen lévő, szinte teljesen üres homokos fenékig. Pár száz méter után a korallejtő egyre érdektelenebb, a fenék feljebb jön és az egész erősen szabdalttá és üressé válik. Ha viszont a beérkezési ponttól egyenesen keresztül ússzuk a víz alatti "öblöt" és a letörés után 37 m-ig süllyedünk, egy kisebb barlangot találunk a falon, amelyben édesvizű forrás van és a reggeli órákban szerencsés esetben alvó fehér uszonyvégű szirticápákat láthatunk.

Ha az első két útvonal helyett inkább az "öböl" bal oldala felé tartunk -- nekünk ez a kedvenc útvonalunk, mert a terület elképesztően dús korall populációval van borítva -- nagyon lassan mozogva és gondosan figyelve 16-17 méteren felfedezhetjük az igen ritka vörös tengerirózsa telepet a benne lakó bohóchalakkal. Ami a ritkaságot illeti: mi összesen négy ilyen vöröses telepet láttunk az eddigiekben, valamint egyetlen neonlila színűt a Shark's Bay nevű helyen. Ezen a tájon szokott feltűnni egy gigászi méretű napóleon hal is, bár utóbb már nem láttuk. Nincs kizárva, hogy elpusztult májfunkciós zavarokban, akár csak a többi hatalmas példány. Egy időben divat volt főtt tojással etetni ezeket a hatalmas, néha 2 m-nél is nagyobb halakat, mert így testközelbe lehetett őket csalni. Ez az etetés néha annyira jól sikerült, hogy a búvár örülhetett, ha csak a kesztyűje lett oda. Sajnos, egy idő után a napi több tucatnyi tojás végzetes emésztési problémákat okozott legtöbbjüknek. Ez is egy intő példa, mennyire fontos, hogy ne avatkozzunk bele a természetes táplálkozási folyamatokba! Itt egyébként sokkal szélesebb a terasz, sok helyen eléri a 20-25 m-t is, mielőtt leszakadna a mélybe. Kb. 25-28 m-es mélységben néhány hatalmas, gyönyörű lágykorallokkal borított legyezőkorallt láthatunk, melyek között ezer és ezer üveghal csillámlik a kristálytiszta vízben.

Számunkra különös jelentőséggel bír ez a legyezőkorall telep, pár éve itt jártunk legközelebb a halálhoz búvár pályafutásunk során. Feleségemmel ketten merültünk, gyorsan süllyedve 25 m-es mélységbe, ott azonban elképesztően heves hullámokban súlyos rosszullét tört ránk, ami szédüléssel, erős hányingerrel, kettőslátással járt és minden lélegzetvétellel rohamosan erősödött. Tudatunk talán utolsó értelmes pillanataiban az azonnali visszatérés mellett döntöttünk. Felemelkedés közben állapotunk valamelyest stabilizálódott, így nem kellett a fellövéses felszínre emelkedés kockázatait vállalnunk. Öt méteren már tűrhetőre fordult a helyzet, de természetesen elhagytuk a vizet. Amikor a palackokat visszavittük a bázisra, kiderült, hogy nem messze egy földmunkagép dolgozott és a széljárás miatt a kipufogó füstjéből a kompresszor valamennyit beszívhatott, így mérgezett levegő került a palackokba. Nagy szerencsénk volt, megúsztuk néhány napos borzalmas fejfájással az egészet. Nem szívesen gondoltunk bele, mi történt volna, ha rögtön 35-40 méterre ereszkedünk, hiszen ott már sokkal nagyobb mennyiségű levegőt és azzal mérget is szívhattunk volna be egyetlen levegővétellel, mint feljebb. Valószínűleg sohasem tudták volna megmagyarázni a történteket, ráadásul elég erős áramlás is volt a térségben, így igen csekély esély lett volna rá, hogy akár holtan is ránk leljenek.

Egy másik, sokkal kellemesebb, bár igen költségessé vált emlék is köt bennünket ehhez a helyhez. Egy barátunkat vittük le bemutató merülésre. Életében először volt rajta palack és rögtön összefutottunk két(!) mantarájával. Tőlünk mit sem zavartatva magukat, több mint fél órán keresztül játszottak a manták egymással és velünk is. Teljességgel hihetetlen, hogy ezek a hatalmas, 3 méteres fesztávú élőlények milyen eleganciával mozogtak körülöttünk! Csináltam egy csomó fotót, de egy sem képes visszaadni azt a páratlan látványt. Emiatt határoztam el, hogy veszek egy videókamerát tokkal és világítással. Később aztán persze megpróbáltam filmszerűen feldolgozni az összejött, közel száz órás nyersanyagot, persze, további videó rekorderek, keverőpult beszerzésével. Aztán jött a digitális korszak, ami új kamera, új tok, számítógép, a hozzávaló digitalizáló kártya, a gyors merevlemez, digitális video-deck beszerzését igényelte és ki tudja, mit hoz a jövő....... Napjainkban már tudom: a HD szabványt..... És még azt mondják, hogy a kábítószer öl, butít és nyomorba dönt!

A legyezőkorallok után érdemes a part felé fordulni és a terasz keresztezése után felemelkedni alig 6-8 méterre -- mélységi rekordokat hajhászóknak nem ajánlott, "veszélyes"! -- és csak sodortatni magunkat az áramlattal a parttal párhuzamosan, északkeleti irányba. A Vörös-tenger egyik legdúsabb kőkorall kertjében gyönyörködhetünk itt több száz méter hosszan. Kár is megpróbálni szavakkal leírni a látványt és az érzést, ezt át kell élni! Amikor már nagyon fogy a levegő, az esetek többségében még a felszínen is tovább úszunk a pipát használva. Ras-nos-Rani térségében mindenre lehet számítani! Manta- és sasráják, szürke- és pörölycápák, teknősök jelentik az extrát a "szokásos" felhozatal mellett, sőt néha még delfinek is feltűnnek. Az áramlás dagálykor északkeleti irányú és közepesen erős, de néha erős leáramlással kell számolni az indulási pont környékén.

BLUE-EDEN-Sharm-1

KÉK ÉDEN

Évtizedek búvárkalandjai a Vörös-tenger mélyén

BEVEZETÉS

Talán 9-10 éves lehettem, amikor a hazai mozikban is vetítették Cousteau Oscar-díjas “A csend világa” című filmjét. Soha nem felejtem el a hatását, teljesen le voltam nyűgözve, hogy létezik egy másik, alig felfedezett világ is a Földön, csak az éppen az a víz alatt található. Alföldi születésű gyerekként számomra -- aki addig a Balatont sem látta -- az egész film szinte már a misztikum határait súrolta. Valamennyi előadást megnéztem, bár ez fájdalmas áldozattal járt: a végén már csak úgy kaptam jegyre pénzt, hogy lemondtam több hónapi fagyipénzről. A könyvtárban lelkes olvasója lettem Brehm: Az állatok világa c. könyvének, amelyben természetesen a víz alatti világ élőlényeit bemutató fejezetek érdekeltek a legjobban. Sokat álmodoztam arról, milyen érzés is lehet lemerülni a tengerbe és személyesen átélni mindezt. Persze, erre akkoriban annyi esélyem volt, mint egy holdutazásra. Az meg, hogy majd egyszer a fejléc fotón látható hatalmas tigris cápa lesz a modell társam, végképpen a fantasztikumok világa volt.

Majd' huszonöt év után az álom mégis valósággá vált. 1986-ban, egy hivatalos egyiptomi kiküldetés egyik szabad hétvégéjén ott álltam a Vörös-tenger partján. A reggeli fény narancsszínnel vonta be a kopár parti sziklákat, fejemen maszk, lábaimon uszony és már csak pár másodperc választott el attól, hogy saját szememmel láthassam a csodát. Húztam az időt és talán picit izgultam is, hogy nem ér-e csalódás, mint az a hosszú idő után beteljesedő álmok esetében nem is oly ritkán elő szokott fordulni. Egy nagy lélegzet és a tintakék, kristálytiszta víz magába fogadott. Szinte végtelen kiterjedésű akváriumban találtam magam, amelyben millió színpompás hal úszkált és fantasztikus formájú, színű korallok borították az utolsó négyzetcentiméter is, ameddig csak a szem ellátott -- ami legalább negyven méter volt! Még hogy csalódás? Délután három körül barátaim megpróbáltak rábeszélni, hogy lassan talán ki kellene jönni a vízből.... Napnyugta körül már tényleg nem volt mit tenni, a víz alatt rohamosan sötétedett, a csodának aznapra vége volt, nekem pedig évekre. De a Vörös-tengerben eltöltött órák olyan hatással voltak rám, mint egy erős kábítószer. Tudtam és éreztem: már sohasem fogok szabadulni az átélt élmények, a hihetetlen látvány hatásától....

Persze, az életem nagyon sokat változott azóta. Harmadszor is megnősültem, de most már végleg! Feleségem, Klára ugyan nem merül velem - két esetet leszámítva -, de szeret sznorkelezni. A két kivétel Szudánban történt, a Sha'b-Rumi-nál, a Cousteau bázisnál. A második után közölte, hogy ugyan nagyon szép, de ő a csúcson szeretné abbahagyni - hívatkozva az én véleményemre, hogy a Sha'b-Rumi a csúcs merülőhelyek egyike. Ez ellen nem tudtam mit felhozni....... Az ezredik vörös-tengeri merülés után más úticélok is képbe kerültek, így Indonézia, Maldív-szigetek, Bahamák. Nagyon szép helyek ezek is, de a Vörös-tenger örökre megmarad a No. 1. helynek számomra.

A MALÉV 220-as Budapest-Kairó járata este 11-kor szállt fel. 1991. május vége volt és a több mint tíz kilométeres fagyos magasságban száguldó Boeing 737-es életünk teljesen új fejezete felé vitt bennünket. Hosszú időre Egyiptomba költöztünk, mivel egy neves nyugati cég kairói képviseletén, illetve autóbuszgyárában kaptam szerződést, mint vezető formatervezőt alkalmaztak. Új életünkbe -- dacára az európaitól jelentősen különböző éghajlatnak, körülményeknek, kultúrának, közlekedésnek -- nagyon gyorsan sikerült beilleszkedni. Ebben igen nagy segítség volt, hogy alig pár hét után már -- egy hosszabb vallási ünnep adta lehetőséget kihasználva -- Sharm-el-Sheikh-be, a Sinai-félsziget déli csücskén található világhírű búvárparadicsomba utaztunk. Az 500 km-es út, keresztül a félsziget izzó sivatagjain, komor és kietlen hegyein, lenyűgöző volt. Számtalan helyen láthattuk a nem is olyan régi háborúk nyomait: több tucat katonai jármű kiégett roncsát, kilőtt harckocsikat, a szögesdrót akadályokat és az aknamezőkre figyelmeztető feliratokat. Szinte megelevenedett a történelem, hiszen ezekről a harcokról akkoriban a magyar közvélemény is részletes tájékoztatást kapott. A Szuezi-öbölben még láthatóak voltak az egyik háború kitörésekor kapitányaik által akarattal a homokos partnak futtatott óceánjárók. Sharm-el-Sheikh környéke is úgy nézett ki, mint ahol csak tegnap értek véget a harcok.

A kilencvenes évek elején Sharm-el-Sheikh még csak néhány házból álló lakótelepet, illetve az attól pár kilométerre lévő gyönyörű öbölben, Na'ama Bay-ben található pár hotelt jelentett. Búvárkodás szempontjából szinte páratlan előnyt nyújtott, Hurghadához képest, a térség parti zátonyainál található kéttucatnyi világklasszis merülőhely, melyeket bármelyik hotelból 10-15 perces autózással el lehetett érni -- feltéve, hogy az ember ismerte az "utat", vagy inkább csapást a háborús szögesdrót akadályok, aknamezők és a púderhomok foltok között – és így nem kellett az igen drága hajót kifizetni, ami már akkor is 40-45 USA dollárt jelentett naponta.

A Tirán-szorostól Ras-Mohamedig húzódó mintegy 60 km-nyi parti sáv a világ egyik legszebb korallzátony övezete. A zátony peremét elérve -- ami kb. 30-50 méternyi úszást, vagy apálykor igen nehézkes botladozást jelent -- átlagosan 25-40 m-re szakad le a zátonyfal, de sok helyen eléri a több száz métert is. Egyszerűen lélegzetelállító érzés, ahogy a zátony feletti félméteres vízben úszva a peremnél elénk tárul a kék, szinte végtelennek tűnő mélység. Még az igen jól úszók is meg szoktak hökkenni egy pillanatra. A kiszögelléseknél -- arabul: Ras -- időnkint igen erős áramlatokkal kell számolni, a veszélyért cserében viszont elképzelhetetlenül dús víz alatti élővilágot láthatunk. Ez a térség az igazi Vörös-tenger legészakibb része (sokan helytelenül a Szuezi-, illetve az Aqabai-öblöt is annak tartják), a parttól pár száz méterre már 800-1000 m-es mélységekről is beszélhetünk. Az igen mély víz miatt a látótávolság átlagosan 25-30 m, de dagálykor sokszor eléri a 40-45 m-t is. Az időjárás szinte egész évben napos, száraz, a hőmérséklet még télen is csak ritkán csökken 20 fok alá. A nyári hónapokban a parton 35-42 fok a hőmérséklet, de árnyékban ez sem elviselhetetlen a friss tengeri szél miatt. A víz is 27-28 fok körüli, még 30 m mélységben is. Folyó sehol sem ömlik a Vörös-tengerbe, így hordalék sincs, ez is nagyban hozzájárul a kivételes látótávolsághoz. Egyetlen zavaró tényező van csak, amit nagyon nehéz előre megjósolni -- bár többnyire a tavaszi hirtelen felmelegedéskor fordul elő -- a plankton "virágzás". Ilyenkor a mélyebb vízrétegekből a világosabb, felszíni rétegbe trilliárd és trilliárd planktonszervezet emelkedik fel, néha hetekre bezöldítve a vizet és tönkretéve a máskor oly páratlan látást.

Az egyiptomi kormány még a nyolcvanas évek közepén nemzeti parkká nyilvánította Sharm környékének jelentős nagyságú részét, víz alatt és víz felett egyaránt. Szigorúan tilos a horgászat, a szigonyos vadászat, a korallok, a kagylók gyűjtése és a víz alatti élet bármilyen formában történő erőszakos megzavarása. Ezért akár súlyos börtönbüntetést is kaphatnak a törvény megszegői! Így aztán a terület a világ egyik, ha nem a leghíresebb búvárparadicsoma lett, amely a mai napig búvárok százezreit vonzza a világ minden tájáról.

Nem csoda talán, hogy első utunk után szinte minden hétvégénket ott töltöttük. A Vörös-tenger vonzása ellenállhatatlan volt. Sajnos azonban, sajátságos munkaidő beosztásom és a hatnapos munkahét miatt, ez évekig igen kemény autózásokat jelentett. Vasárnap hajnali háromkor indultunk, 500 km-nyi száguldás után értünk Sharm-ba, ahonnan az esti órákban már vissza is kellett térnünk. A keskeny, még egy egyszerű szegélycsíkot is nélkülöző, méteres átmérőjű gödrökkel teli úton 150-es tempóban kellett hajtani, amit csak tovább "színesített" az egyiptomi sofőrök többségének furcsa szokása: nem használtak világítást. Akárcsak a vadon élő tevecsordák, amelyek nemigen szokták figyelembe venni kinek van előnye az úton! Sohasem hittem volna előtte, hogy milyen találó a "majd kiesik a szeme" mondás! Szerencsére azokban az években még gyér volt a forgalom, gyakran száz kilométer is elment úgy, hogy csak a Tejút milliárdnyi csillagja volt a kísérőnk. Így álltam hétfőn reggel "üdén és kipihenten" munkába. Többször előfordult, hogy csak zuhanyozni és borotválkozni volt időm és már indultam is dolgozni. Majd' másfél év után – amikor Brazíliába repültem a cég elnökével és a hosszú út alatt volt időnk beszélgetni -- került csak szóba: látván a hétfő reggeli bevörösödött, sötétkarikás szemeimet, többen azt tartják rólam, hogy keményen iszom. Nagyot nevettem a gyanúsításon és elmeséltem neki a mi kis "kiruccanásainkat". Teljesen elképedt rajta -- akár csak később sokan mások is --, hogy egyszerű sznorkelezés miatt ilyen elképesztő utazásokat vállalunk. Így sikerült hosszú hétvégés munkarendre áttérni.

Már korábban is, lelkes fotós létemre azonnal megpróbáltam a víz alatt is képeket készíteni, hogy valamit vissza tudjak adni másoknak ebből a páratlan élményből. Persze, az esetek többségében, mire egy nagy levegővétel után 10-12 méteren hozzákészültem egy kép elkészítéséhez, a kiszemelt hal egy elegáns libbenéssel elfordult, vagy mélyebbre merült, nekem meg a levegőm fogyott el. Így aztán, amikor pár hónap kínlódás után az egyik fotósbolt tulaja, ahová előhívatni vittem "remekeimet", megkérdezte, hogy miért nem légzőkészülékkel búvárkodom, az elevenembe talált. Tényleg, miért nem? Fel is ajánlotta, hogy megtanít rá, hiszen az egyik szenvedélye neki is a búvárkodás. Egy kicsit tétováztam, hiszen annyira nem testesítette meg a cápákkal is hősiesen szembeszálló búvárról alkotott elképzeléseimet. Az ártatlan banktisztviselő kinézetű, belga állampolgárságú, de arab nevű tulajról aztán lassan elképesztő dolgok derültek ki. Eddy Mercx-el, a legendás kerékpárbajnokkal együtt készült fotókat mutatott, ugyanis profi országúti kerékpárversenyző, majd hegyi túra-kerékpár bajnok is volt. Évekig a belga tv-nél dolgozott, mint helikopter pilóta és operatőr, majd hirtelen elhagyta Belgiumot. Többek között végighajózta a Gangeszt, filmet készítve a folyóról. Évekig dolgozott Cousteau fiának hajóján a Földközi tengeren, több száz éve elsüllyedt kincses hajók után kutatva, csekély 9ooo(!) körüli merülést teljesítve. Majd egy Los Angeles-i "üzleti érdekeltség" Izrael partjai előtt horgonyzó, szerencsejátékokkal foglalkozó kaszinóhajóján szolgált, de itt egy idő után igen "forró" lett a fedélzet, nemcsak a napsütéstől. Így került Egyiptomba, az eldugott Sharm-el-Sheikh-be. Az igen tekervényes kalandozásokra évek múltán kaptam egyszer egy igen szűkszavú magyarázatot: valamilyen formában benne volt a hírhedt Augusta helikopter botrányban, ami az akkori NATO főtitkár állásába, többeknek meg korai és váratlan halálába került. Majd' tíz év után tért csak vissza Belgiumba, ahol végül is felmentették az őt terhelő vádak alól, illetve elült a por. Szóval, a látszat sokszor csal, az igazi 007-esek nem úgy néznek ki, mint a filmeken!

Soha nem felejtem el az első igazi merülést vele! Egy homokos, lassan lejtő fenekű öbölben elsüllyedt őrnaszádot szerettünk volna megnézni. Alig 17 m-re kellett volna merülni, de pár méter mélyen olyan iszonyú fültáji fájdalmakkal járó kiegyenlítési problémáim voltak, hogy már elszállni láttam álmaim netovábbját, az igazi, készülékes búvárkodást. Örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a féloldalra dőlt hajót, legyűrvén a fájdalmakat. Később ráébredtem, ez igen buta dolog volt, akár beszakadhatott volna a dobhártyám, de szerencsére egyszer csak minden rendbe jött, ott lebegtem súlytalanul a roncs felett. Azóta automatikus a kiegyenlítésem, nem kell semmit csinálnom, mintha elszántságom jutalmául kaptam volna ezt a képességet. A maradék félóra mintha egy perc lett volna és iszonyú csalódottan vettem tudomásul, hogy 40 perc után már a felszínen voltunk. Ez az érzés a mai napig megmaradt bennem, ezért sokan a világ egyik legelégedetlenebb búvárának tartanak, ami részben igaz is, mert nekem soha nem elég a víz alatti világból. Igen nagy kár, hogy a búvárkodás élettani hatásai alapján alkotott szigorú szabályok miatt -- amit nagyon sok ember halála "vésett kőbe" -- merülésenként átlagosan egy órát tölthet csak az ember víz alatt. Persze, lehet és kell is napi négyet merülni, de ez rendkívül macerás a sok cucc felvétele, becipelése, kicipelése, levétele miatt. Mennyivel jobb lenne kopoltyút használva az egész napot lent tölteni! Akkor már csak a víz alatti videókazetta- és filmcserét kellene megoldani.... A mai digitális világtól ezt már úgy-ahogy megkapjuk, csak az elemek.....

Akkori feleségem becsületére legyen mondva, ő is nekivágott a mélységnek. Korábban még kiszaladt a derékig érő vízből, amikor az első méteres halat meglátta, de ekkorra már a nagyobb jószágokhoz is hozzászokott. Tökéletesen ment minden mindaddig, amíg meglátta, hogy tanítónk kifújja a bekerült vizet a maszkjából. Ő is megpróbálta, csak "picit" másképpen, mint ahogy kell. Mentségére szolgáljon, ez az apróság kimaradt az első eligazításból. A maszk pillanatok alatt teli lett vízzel, akár csak az ő hócipője a búvárkodással. Polaris rakétáként jelent meg a felszínen, de nem történt különösebb baj, mert közben ösztönösen – vagy talán hangot adva mélységes megdöbbenésének -- a levegőt kiengedte a száján. Egy évig még csak rá sem nézett a palackokra. Aztán történt két eset velem, ami meggyőzte: jobb, ha a víz alatt is velem tart.

Az első idején már ismert volt rólam a helyi merülésvezetők között, hogy mennyire szenvedélyes búvárfotós vagyok. E szerint egy jó képért képes lennék az utolsó utáni levegőslukkot is feláldozni, ami, persze, csak félig volt igaz -- az utolsó slukkot, azt elismertem. Többször cukkoltak vele, hogy "biztos még a fürdőkádba is magaddal viszed a gépedet" és "palack nélkül is mennél lefelé, csak a gép legyen nálad!" A Tirán-szoros egyik zátonyánál, a Woodhouse nevűnél merültünk. Úgynevezett drift dive-ot, azaz sodródó merülést csináltunk, mivel a zátonynál nem lehet kikötni. Ez úgy zajlik, hogy mindenki magára aggatja a több tucatnyi vacakot, aztán ugrásra készen felsorakozik a hajó tatján kialakított platformon, majd a hajó megközelíti a zátonyt és gyors egymás utánban mindenki beugrik. Tizenkét -- egymást sem ismerő -- búvár esetében a felkészülés mindíg fejetlen egy kicsit az ilyen merülések előtt, így eshetett, hogy üres palackot kaptam. A második palacknak nem volt jó a csatlakozója, így a harmadik felszerelésével annyira elment az idő, hogy az elsők már ugrottak is. Megragadva elmaradhatatlan fényképezőgépemet, megkértem az egyik srácot, hogy nyissa ki a palackot és azzal irány a víz! 25 méterig kőbalta stílusban merültem, hogy utolérjem a többieket, majd levegőnyomás ellenőrzés: puff neki, alig 40 bar levegőm van!!! Mutattam a vezetőnknek, aki történetesen egy csinos hölgy volt, és aki erre majd’ szétröhögte a regulátorát. A fényképezőgépemre mutogatott, hogy talán onnan kellene egy kis levegőt szerezni! Persze, aztán az ő tartalék regulátoráról baj nélkül végigcsináltam a merülést, amit a felszínen úszva a nejem is szemmel tartott. Az ő szemében viszont -- nem tudván a problémáról -- a dolog elég furcsán festhetett, hiszen a tartalék regulátort használva alig pár araszra úsztam a hölgy felett. Felülről ez bizony eléggé "összemelegedett" stílusnak tűnt.... A fedélzeten aztán, sikeresen elhajolva az első jobbcsapott elől, még időben belekezdhettem a helyzet magyarázatába.

A második eset lehetett a döntő, ami alapján Edina is végképpen beállt búvárnak. Egy naplemente előtti parti merülés végén a parton állva várt bennünket vissza, hiszen az eltelt idő alapján már lassan meg kellett jelennünk. Egy horvát oktatóval voltam -- nála is vizsgáztam -- aki 40 méteren jelezte, hogy maradjak azon a szinten, mert mélyebben látott egy cápát, amit megpróbál megközelíteni. Én is láttam egyszer a cápát megvillanni vagy 20 méterrel mélyebben, aztán már csak a buborékok jöttek a mélykék vízben. Pár perc után azonban ismét együtt voltunk, majd elkezdtük a felemelkedést. Tíz és öt méteren hosszabban kellett időznünk, főleg az ő kizsilipelése miatt, de közben a palackja teljesen kiürült a cápa nagy mélységben történt üldözésének köszönhetően. Az enyémet kezdtük el közösen használni, majd hirtelen gondolt egyet és a sajátját mellényestől levetve, felengedte a felszínre. Feleségem – aki már amúgy is kissé ideges volt a késésünk miatt -- a partról csak annyit látott: a felszínen nagy loccsanással megjelenik egy szerelés, de búvár nélkül.… A hátralévő öt perc alatt több döntést hozott -- köztük nem sok volt igazán előnyös számomra --, de a szerencsés végkifejlet örömére sikerült közülük az egyetlen pozitívat kiválasztani: ő is el fog kísérni minden merülésemre. Jó döntés volt, néhányszor sikerült az életemet megmentenie azzal a bizonyos “utolsó utáni” slukk biztosításával.

1991 óta közel 1500 alkalommal merültem a Vörös-tengerben, ebből vagy hatszázat vele. A Sinai-félsziget környékétől Szudánig sikerült több, mint száz különböző zátonyt vagy szigetet megismerni -- beleértve a Vörös-tenger közepén lévő olyan nyílt tengeri zátonyokat is, mint a Brothers, Deadalus, Rocky, Zabargad, Angarosh, Sha'ab Rumi, Sanganeb, Turtle, Masamirit, Dahrak-Gab --, de korallok, különösen lágykorallok tekintetében a legkedvencebb továbbra is Sharm térsége maradt. Van olyan hely, ahol több mint száz alkalommal szálltunk vízbe és újra meg újra kaptunk valami újat.