A TIRAN-SZOROS


A Sínai-félsziget és a Tiran-sziget közötti, rendkívül szűk szoros közepén keletkezett négy korallzátony – Jackson, Woodhouse, Thomas és Gordon – olyan, mint egy smaragd füzér a mélykék vízben. Ez a térség egyik legizgalmasabb merülő helye. Hátránya, hogy csak hajóval közelíthető meg, ráadásul az utóbbi időben rendkívül népszerűvé vált a napi búvárhajók körében, így napközben komoly tömeggel kell számolni. Nem ritka, hogy 12-14 hajó van lekötve a Jackson-zátonynál, mindegyik fedélzetén legalább tíz búvárral. A legjobb módja e térség „felfedezésének”, ha ún. búvárszafarira fizetünk be. Ezek általában egyhetes hajóutak, teljes ellátással, napi négy-öt merüléssel. Így a reggeli és a késő délutáni merülések idején már nem kell a napi hajókat és a rajtuk lévő tömeget kerülgetni. A déli és kora délutáni merüléseket vagy a Tiran-lagunánál, vagy a Woodhouse-zátonynál érdemes tervezni, itt „egyedül” lehetünk, azaz más búvárokkal csak igen ritkán futhatunk össze.

Egyik ilyen utunk alkalmával történt, hogy a kora reggeli órákban hajónk már a Woodhouse-zátony mellett járt, amikor csúnya reccsenés hallatszott a motortérből és a hajó egyből lassulni kezdett. Kormányosunk, eddigi komótos stílusát meghazudtolva, szinte bezuhant a géptérbe. Amikor előkerült, homlokáról úgy szakadt a víz, mintha zuhanyozott volna. A baj igen nagy volt, eltörött a Hardy-tárcsa, azaz megszünt a sebváltó és a hajócsavar közti kapcsolat, így a hajó irányíthatatlanul sodródni kezdett. Alig száz méterre voltunk a Jackson-zátonynál lévő lekötési ponttól, de akár mérföldekre is lehetettünk volna. Egy 24 méter hosszú, néhányszor tíz tonnás hajót nem lehet csak úgy emberi erővel, úszva odahúzni a zátonyhoz. Ráadásul, igen erős északi szél fújt, ami elkezdte a hajót egyre távolabb délnek nyomni a zátonytól, az áramlat pedig ferde irányban egyre közelebb a Woodhouse-zátonyhoz. Semmit sem tehettünk. A kormányos rádión leadta a vészjelet – se közel, se távol nem láttunk egy szál hajót sem --, mi meg csendben elkezdtük a legfontosabb dolgokat összepakolni. Ha a hajó nekisodródik a zátonynak, csak idő kérdése mikor szakad be az oldala, ez pedig egyet jelent az elsüllyedéssel. Tekintettel a legalább 50-60 méteres mélységre, célszerűnek tűnt felkészülni, hogy mit viszünk ki magunkkal a zátony tetejére, ahol csak félméteres volt a víz.

Tíz perc elteltével már alig 50 méterre voltunk a Woodhouse-zátony beretva éles szegélyétől, amikor a szél erősebbnek bizonyult, mint az áramlat ereje és lassan-lassan egyre távolabb kerültünk a máskor oly nagy örömmel várt helytől. Csakhogy ekkorra már annyira eltávolodtunk a Jackson-zátony szélvédett térségétől, hogy a szorosban iszonyatos erővel átpréselődő víztömeg által keltett 2-3 méteres hullámhegyek övezete lett az új veszély. Ekkor tűnt fel a távolban egy hajó, ahonnan rádión közölték, hogy a teljes sebesség ellenére még egy fél óra, mire hozzánk érnek. Mindenki izgatottan figyelte, ahogy alig 100 méterre tőlünk a fenyegető hullámhegyek teteje tarajosan átbukik és a szél fehér permetet tép le a tetejükről. Bármennyire is stabilan van egy ilyen hajó megépítve – a mélyen elhelyezett motor és a tartályok súlya, mint egy keljfeljancsit, mindig visszabillenti a hajót – nyilvánvaló volt, hogy irányíthatatlanul kitéve ennek a hullámvasútnak, hamarosan igen nagy rajcsúrnak nézünk elébe. A sebességét elvesztett hajó mindig keresztbe fordul a szélnek és a hullámoknak. Ha egy ilyen több száz tonna vizet mozgató hullámmonstrum ebben a helyzetben többször egymás után telibe találja, pakolásunk nem volt hiába való, csakhogy itt már nem a zátony tetejére kell kimenekülni, hanem a semmi közepén kell úszni. Volt ott minden, Allah, párt, az égiek, mire hosszú óráknak tűnő idő után – amúgy alig 25 perc volt -- végre a másik búvárhajó kötélre vett és védett helyre vontatott bennünket. Nyomasztó érzés volt, ahogy a paradicsomi hangulatú búvárhelyből pillanatok alatt félelmetes ellenség lett. Mindenkiben azonos gondolat fogalmazódott meg: soha ne becsüld le a tengert, mindig illő tisztelettel közelíts hozzá!

Folyt. köv.