Ras-Mohamed

RAS-MOHAMED ZÁTONYAI

Ha létezik búvárok számára zarándokhely, akkor ez az a hely. Sajnos, ez a megállapítás csak az év egy bizonyos időszakára, a nyárra vonatkozik. A Sinai-félsziget legdélebbi csücskén lévő, 1983 óta nemzeti parknak nyilvánított térség sokak számára okozott már csalódást, nem értették a nagy felhajtást a hely hírnevét illetően, hacsak nem június, július és augusztus hónapokat választották a búvárkodásra. Ebben a pár hónapban a máskor teljesen „átlagos” merülőhely egyszerűen úgy néz ki, mintha az összes Vörös-tengerben élő hal a Shark- és Yolanda-zátonyok térségében adott volna randevút egymásnak. Az áramlat irányától függően, hol a keleti, hol a nyugati oldalon hatalmas és áthatolhatatlan felhőnek tűnő több százezer barrakuda, csattogó, denevér, doktor, makréla és papagáj halból álló csapatok verődnek össze. Sokszor a vizet nem is lehet látni tőlük. Különösen teliholdkor elképesztő ez a haltömeg, igaz, ilyenkor az áramlat is elsöprő erejű. Talán a Föld egyetlen helye, ahol közvetlen a partról is el elhet érni, elképesztő élményeket kínálva. Sokszor táboroztunk itt, főleg a Hidden-Beach nevű lelyen, hiszen innen pár perc alatt el lehetett érni az Anemona-City-t, majd onnan a Shark- és Yolanda-zátonyokat is. Persze, ezek nagyon combos merülések voltak, a 15 literes palack alap volt. Hajóval sokkal kényelmesebb a térség elérése, persze, sokkal drágább is. Lássuk hát, mit kínál nekünk ez a "szentély" és közvetlen térsége.

Ha hajónk Sharm felől, azaz észak-keletről érkezik, elsőnek Ras-Ghoslany-t érjük el a Ras-Mohamed térségében található, összesen nyolc merülő helyből. Ez a hely közelebbről a zsákszerű Marsa-Bareika öböl bejáratának északkeleti sarkánál található. Nagyon sokáig mellőzve volt – szerencsére! – a helyi búvárvezetők által, általában csak egy pillantást vetettek rá a Ras-Mohamed felé tartó hajókról. Sajnos, újabban egyre jobban terjed a híre, ami bizony a súlyozásuk beállításával küszködő kezdő búvárok által felvert homokot, egyre több letört korallt, és így pusztuló korallmezőket fog jelenteni a nem is olyan távoli jövőben. Ha az öböl belseje felől, a jellegtelen homokos part mentén, mintegy 100-150 méterre a saroktól ugrunk a vízbe, magunk alatt fehér homokkal borított, enyhén lejtő széles teraszt találunk. A teraszon száz és száz kisebb-nagyobb (2-6 méteres) koralltorony emelkedik, döbbenetes sűrűséggel benőve méteres nagyságú színpompás lágykorallokkal, hatalmas legyezőkorallokkal és csak a vaku fényétől izzó pirosra váló szarukorallokkal, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az egész térség hihetetlenül egészséges, túlburjánzó korall populációja gyönyörű halszem optikás felvételekre ad lehetőséget. Két merülés, 72 felvétel és még közel sem láttunk mindent. Természetesen, nem hiányoznak a halak sem, minden toronynak megvan a maga élete. Teknős, sasrája, fehéruszonyvégű cápa emeli a hangulatot, ha valaki már belefáradt volna ebbe a víz alatti "virágoskertbe". A legfrissebb benyomások alapján, ez a hely sokkal szebb, mint a Paradise, ahol, sajnos, már kezdenek jelentkezni az elmúlt két évben megnyílt partmenti hotelok negatív hatásai. Talán az építkezések során felkavart homok, talán a hotelok parkjainak a vegyszeres kezelése, talán a titokban a vízbe juttatott szennyeződések, talán mindez együtt szemmel látható pusztulást eredményezett idén tavaszra az általunk eddig annyira csodált lágy- és legyezőkorall populációban.A merülésre a reggeli órák a legjobbak, főleg, amikor apály is van, mert az enyhe áramlás a sarok felé sodor bennünket. Ezt hívhatják igazi örömmerülésnek.

Ras-Zatar, ez a szárazföld felől nem megközelíthető fok a Marsa-Bareika nyugati bejáratánál található, Ras-Ghoslany-val szemben. A fok déli oldalán kezdve a merülést – ahol a hajó nem tud kikötni -- a dagály keltette áramlattal sodortatva magunkat, bal vállunk felől a szédítő mélységbe leszakadó falban gyönyörködhetünk. A fal kiugrásait, kis tornyait szőnyegszerűen borítják a csodálatos színekben pompázó lágykorallok, hatalmas legyezőkorallokkal vegyítve. A sarok közelében ez még fokozódik, a fal tagoltabbá, lépcsőzöttebbé válik, minden négyzetmillimétert beborítanak a legváltozatosabb fajtájú korallok. Itt van a fotósnak igazán nehéz dolga, hová is figyeljen!? Érdemes társunkkal előre megbeszélni, hogy ki melyik irányba figyel. Különben már csak az itt rendszeresen előforduló pörölycápák csúfondárosan megvillanó farokúszójának integethetünk, ha elbambuljuk azt a pár másodpercet, amikor a kék mélységből feltűnve egy gyors kanyart tesznek a közelünkben, mintegy leellenőrizve bennünket. Ha nincs a kamera készenlétben, már kár is kapkodni. Sovány vigasz ilyenkor a több tucatnyi hatalmas sügér, vagy a komódnyi napóleon hal a sarok térségében. Teknős, torpedó méretű magányos barrakuda is mindennapos látvány itt.

A saroknál balra fordulva a fal lejtősebbé válik, 30-40 méterenként egy-egy hatalmas koralloszlop szakítja meg az "egyhangúságot". Ha az áramlat kedvező, még legalább 200 métert érdemes sodródni – többet is jó lenne, csak a levegő fogy el –, aztán irány a hajó, amely mintegy 30-40 méterre szokott várakozni a nyílt vízen. Többször előfordult már ebben a térségben, hogy a biztonsági megállás ideje alatt jelent meg egy-egy három méter körüli pörölycápa, majd hangtalanul, mint egy szellem, eltűnt a kék semmiben. A statisztikák, szakkönyvek szerint ez a cápa nem agresszív, amit az ember egy kényelmes fotelben ülve kétkedés nélkül tudomásul is vesz. A hajó felé úszva azért a kétség halovány árnyéka belénk szokott költözni, és szinte csapágyas lesz a nyakunk, ahogy megpróbáljuk a feneketlen víztömeg minden pontját szemmel tartani. A fedélzeten aztán jólesik ruháink mellett egy kicsit az idegeinket is kiteríteni.

A szinte teljesen zárt Marsa-Bareika öbölnek állítólag gyakori vendégei a cetcápák. Sajnos, nekünk még nem volt szerencsénk egyhez sem. Az öböl nyugati oldala tudományos kutatások miatt zárva van a búvárok elől, az északkeleti oldalon viszont egy engedélyezett kemping terület is található. Persze, senki se gondoljon itt a balatoni táborokhoz hasonlóra, annál azért egy "kicsit" spártaibbak a viszonyok. A vakítóan izzó homokon van egy szabadtéri közösségi terület, ami ebédlőként is szolgál. A felhőtlen kék égből 12 órán át könyörtelenül tűző nap gyilkos sugarai elleni árnyékot -- mint az édesvíz utáni legértékesebb dolgot -- sátorlap tetővel biztosítják. A saját sátrát ki-ki az ízlése szerint állíthatja fel, lehetőleg minél közelebb a tengerhez. A "mellékhelyiség" több négyzetkilométernyi nagyságú, csak egy hercig kis ásó szükségeltetik hozzá. Egy monotonon zúgó áramfejlesztő és egy annál hangosabb kompresszor próbálja elrontani az idilli képet. Amikor ezek leállnak, a hangulat fantasztikus, alig pár méterre az elsimuló tengertől az éjszaka leszállta mindig csodálatos látvány. A napi 4-5 merülés után ringatni sem kell senkit, a parti hullámok finom locsogása a legjobb altató hatását is túlszárnyalja.

 Persze, nyáron erről a megoldásról nyugodtan el lehet feledkezni, a nedvesség után agresszíven kutató sivatagi legyek felhői elől nincs menekvés. Akár 45 fok is lehet ilyenkor árnyékban, a szinte kötelezően elfogyasztandó 4-5 liternyi víz azon nyomban patakokban távozik a szervezetből. A szemet, szájat támadó legyek láttán csak reménykedni tud az ember, hogy mindenki eltemette azt, amit el kellett......Ha még kitör egy homokvihar is, az embernek némi fogalma lesz a pokolról. Ebben az időszakban az egyetlen jó megoldás a hajós szafari. A hajón már pár száz méterre a parttól több fokkal „hűvösebb” a levegő. Ősztől tavaszig azonban kedvezőbbek a viszonyok, sok búvár -- köztük a magyarok is -- szeretik ezt a részt a homokos fenéken elszórva található korall oszlopok nyugalma és a zavartalan, rugalmas merülési lehetőségek miatt. Érintetlenséget azért nem írok, mert a rossz nyelvek szerint -- rendkívül sajnálatos és elitélendő módon – időnként nem csak a hegyekből lezúduló áradat károsítja a korallokat, hanem néhány búvárfotós is "átrendezi” a korall oszlopokat, ha valami netán belelóg a képbe, ami árt a kompozíciónak. Az ügyetlenkedő kezdők kártevéseiről itt nem is szólva. Hát igen, erre mondják, hogy "unokáink sem fogják már látni!" Ezt a fajta nemtörődömséget, ha a rangerek rajtakapják az illetőt, bizony keményen meg szokták torolni, de nem ennek a ténynek kellene visszatartani a búvárokat az ilyen fajta "törünk-zúzunk, jövőre úgyis máshová megyünk!" viselkedéstől. Ras-Mohamed-től a Tiran-szorosig terjedő övezetben naponta legalább ezren merülnek. Nem kell különösebb jóstehetséggel rendelkezni, hogy lássuk: ez a fajta "stílus" pár év alatt kopár sivataggá változtatná a ma még többségében gyönyörű, hosszú-hosszú évezredek alatt kialakult korallzátonyokat.

Szintén csak hajóról megközelíthető hely a Jackfish-Alley a Ras-Mohamed félsziget keleti oldalán, ahol két víz alatti barlangot is megcsodálhatunk. A kiindulási pont könnyen felismerhető a parti, vagy 30 m magas sziklafalra festett fehér foltról. Ha itt ugrunk be a vízbe, alattunk 100 m-nél is mélyebb a sziklafal folyatása, jól markoljuk meg a fotós, vagy videós felszerelésünket! Érdemes 5-6 méteren maradni, így könnyű észrevenni az első barlang bejáratát. A barlang úgy 25-30 m-re nyúlik be a korallfalba, különösen déltájban elképesztően szép a tetején lévő lyukakon keresztül bejutó napfény játéka. A fenti hullámzás miatt a fényoszlopok állandóan mozognak, szinte mesebeli hangulatot árasztva. Megfordulva, a barlangot egy jobbra, lefelé tartó hasadékon keresztül hagyhatjuk el.

A második barlangot kb. 25-30 méterrel arrébb találjuk, ez nem annyira hosszú, inkább öblös. Régebben sok tízezer üveghal lakta, a falakat sem lehetett tőlük látni. Az utóbbi időben – valószínűleg megunva az állandó zaklatást – elköltöztek egy, az itt már csak 15-20 m mély homokos fenékből kiálló közeli korall oszlop mellé. Itt érdemes pár percet rászánva a mély víz felé nézni, már többször láttunk pörölycápákat elhúzni. Ez a lágykorallokkal dúsan borított oszlop egy jellegzetes tájékozódási pont, délkeleti irányba folytatva az úszást, egy, a parti zátonytól 30-45 m-re lévő szatellit zátony fölé jutunk. Hatalmas tábla korall jelzi a kezdetét a több száz méter hosszú, 10-15 m mélyen lévő zátonynak, ami főleg kőkorallokból áll. A parti zátonytól egy 20-25 m mély, homokos fenekű völgy választja el. Nyáron ez az íjhalak kedvenc fészkelő helye, ne nagyon kezdjünk ki velük! Az egész térségben hatalmas makréla (azaz Jack) halakból álló rajok vadásznak, amikről a hely a nevét is kapta. Persze, ennyi erővel akár Barracuda-Alley is lehetett volna, mert azok is szeretik az itteni "konyhát". Fekete, illetve fehér uszonyvégű cápák is gyakori látogatók errefelé. Néha kemény, déli irányú áramlással kell számolni.

A part mellett délnek hajózva, elhaladva az Aqaba-Beach és az Eel-Garden mellett, egy hatalmas, bástyaszerű parti képződménynél jobbra fordulva, elérjük a Shark-Observatory nevű helyet. Erről a vagy harminc méter magas gigászi sziklatömbről – ami voltaképpen egy, a vízből réges-régen kiemelkedett hajdani korallzátony – kapta a térség a nevét. Bizonyos szögből ez a mészkőbástya állítólag Mohamed próféta fejét formázza. Napnyugtakor felmászva a tetejére páratlan kilátás nyílik minden irányba. A bástya nyugati oldalánál kis öböl húzódik meg szerényen. Védett helyzete, stabil talaja remek parti merülést is kínál. Ha a partról indulunk, az öböl elszórt kőtömbjei között, a sekély fenéken egy kb. 2 méter széles lyukat találunk, ami egy barlangba vezet. A barlang nem hosszú és a kijárata egyenesen a semmibe nyílik. Amikor öt méteren kiérünk belőle, alattunk 350 méternyi víz van. Balra az impozáns bástya szakad le a mélykékbe, jobbra az ún. Great Wall, azaz a Nagy-fal található, ami egészen a több száz méterre lévő Anemona-City-ig tart. Ha valaki szereti a feneketlen mélységet maga alatt érezni, akkor ez az a hely, ahol merülnie kell! A falon lágy- és kőkorallok tömege, 20 m alatt pedig a ritka feketekorall hatalmas példányai tűnnek elő. A nyílt vízben tucatnyi ragadozó hal járőrözik, a fal zegzugos, tekervényes hasadékaiban pedig az összes trópusi hal képviselője táplálkozik fáradhatatlanul. Jobbra a falon, 30-35 m távolságra és 20 m mélyen egy kisebb barlang található, néhány korallegyező jelzi a helyét. Bejáratát tucatnyi, zsákmányra éhes tűzhal őrzi, mivel a barlangban több ezer üveghal él. Balra, a saroknál általában erős áramlásra kell számítani, de ennek fejében sokszor ritka élőlényekkel futhatunk össze, mivel számos nyíltvízi hal érinti ezt a pontot útja során.

Maga a Nagy-fal elérhető a Main-Beach-ről is. Lélegzetelállító az érzés, amikor lelépünk a korall pad pereméről és alattunk több száz méternyi víz van. Akár jobbra, akár balra fordulva rendkívül hatásos a kép: függőleges, semmibe vesző fal, melyet csak néha tarkítanak aláhajlások, kiugrások. A kiugrásokon hatalmas asztalkorallok terpeszkednek. Maga a fal, persze, nem egy tömör valami. Ezer és ezer hasadék, járat luggatja át, de ezek, sajnos, csak a halak számára járhatóak. Szükségük is van erre a védelmet nyújtó labirintusra, mert aki lemarad, arra az állandóan éhes ragadozó halak villámként csapnak le.

Ha a hajóval tovább haladunk nyugati irányba, akkor az Anemona-City nevű merülő helyre jutunk. Ha szárazföldről akarjuk megközelíteni ezt a pontot -- mint most is --, akkor a Hidden-, vagy Yolanda-Beach-nek is nevezett öbölből kell elindulnunk. Ez a megoldás jó kondíciót kíván – különösen a videósoktól -- mert a több tízkilónyi felszerelést legalább kétszáz méteren keresztül kell cipelni, mire elérjük a zátony peremét. Ráadásul, ha nagy a hullámzás és még apály is van, az erős hullámtörés nagyon trükkössé teszi a be- vagy kijutást. Sokan szereztek itt vérző tapasztalatokat erről. Ha már a vízben vagyunk, akkor viszont azonnal elkezdjük sajnálni, hogy nem legalább négy palack van a hátunkon! Jobbra indulva nem messze innen ér véget a Great Wall, egy homokos kanyon választja el attól a gigászi, közel háromszög alakú „nyelvtől”, ami vagy 100 méterre nyúlik be a nyílt tengerbe. Ez az Anemona City, mely évezredek alatt alakult ki egy időszakos vízfolyás, ún. wadi hordalékkúpján. A parti korallzátony itt lépcsőzetesen ereszkedik a mélységbe, dúsan borítva tűz-, agancs-, asztal- és egyéb kőkorall fajtákkal. Felettük felhőnyi, több ezer kékuszonyú hal fordul egyszerre, láthatatlan jelzésre, hogy kikerülje a köröző makrélák támadását. A fal hasadékaiból ezüst csillámnak ható üveghalak rajai villannak a kék háttér előtt, ahol sokszor látni felsejlő, hatalmas árnyakat. És, persze, a maradék térben száz és száz narancspiros Anthias hal táncol. Felejthetetlen, „soha-nem-elég!” látvány. A „nyelv” keleti oldalán ereszkedjünk 20-25 méterre, azonnal feltűnnek az első tengeri „szellőrózsa bokrok”. Nem érdemes megállni, a nyugati oldalon sokkal többet és nagyobbakat látunk majd. Hatalmas feketekorall telepek mellett úszunk el, és a „nyelv” tetején gigászi, 3-4 m átmérőjű asztalkorallok tűnnek fel. Egy enyhe nyereg után lassan felsejlik a „nyelv” vége, amely hatalmas, hengeres korall tömb. A mélység 32 méter. Még egy uszony mozdítás és máris a tömb túloldalán, a 40 méter körül élő milliónyi üveghal felhőjében találjuk magunkat. Itt válik teljes mértékben érthetővé a tüdőautomata kettős feladata: nemcsak a levegőt kapjuk belőle, hanem azt is megakadályozza, hogy teli legyen a szánk hallal! Egy régen leszakadt kötél maradványán hatalmas lágykorallok hajladoznak az áramlatban, ami dagálykor nyugatról keletre tart. Mélyebbre már nem nagyon éri meg lemerülni, a fenék valahol 800 méter környékén van.

Pár perces nézelődést megér a hely, hátha megjelenik egy cápa – az utóbbi időben egyre ritkábban –, aztán vissza, a hatalmas asztalkorallok irányába. Feltétlen kukkantsunk be mindegyik alá, mert hatalmas sügérek szokták itt élvezni a tisztogató halak áldásos tevékenységét. Ilyenkor akár 20-30 centire is megközelíthetjük őket. A nyugati oldal felé fordulva, lassan emelkedve 15-20 m között több tucatnyi hatalmas tengerirózsa telepet fogunk találni. Ezek különösen napnyugta körül látványosak, amikor táplálkozás közben többségük óriási bíborvörös labda formáját felvéve bezáródik. Feltétlen használjunk világítást, a sárga bohóchalak, a fekete „egypettyes” halak cikázó felhői, a bíborvörös minden árnyalatában pompázó „szellőrózsák” a mélykék háttérrel lenyűgöző látványt nyújtanak. Ha innen tovább úszunk nyugat felé, pár tíz méter után az addig ellenünk dolgozó áramlat egyszer csak segítőkészen elkezd bennünket egyre gyorsabban sodorni nyugat felé. Ne nagyon feledkezzünk bele az élvezetbe – hacsak nem hajó vár bennünket a Shark-reef mellett –, mert nagyon kemény és emlékezetes munka lesz visszajutni a Yolanda-Beach-nél lévő kiszálló ponthoz! Ez a jelenség a hely egyik sajátossága, amit sokszor kiegészít néhány vízesésszerű, több fokkal hidegebb leáramlás is. Visszafordulás után sodródjunk kb. 10 méteren, és a fennsík közepén egy lágykorallokkkal teljesen beborított, függőleges helyzetben lévő több méteres öreg horgonyhoz jutunk. Halszem optikával és egy modellel, valamint háttérben a nappal, maradék filmünket rendesen leapaszthatjuk. Visszafelé sodródva a lenyűgözően dús lágykorall telepek felett, a csekély mélység dacára, érdemes a szemünket nyitva tartani: nagy esély van többméteres muréna, leopárdcápa, vagy nagy teknős megpillantására. Személyes véleményünk szerint a Vörös-tenger egyik legszebb részét ismerhetjük meg itt.

És végül maga a szentély kettős oltára: a Shark- és Yolanda-zátonyok. Mivel saját magunk búvár vezetői voltunk, a saját - néha keserű - tapasztalataink alapján készítettem néhány skiccet a térségről, amik nagyon jól jöttek, amikor barátainkkal merültünk, mivel nekik ismeretlen volt a hely. A Shark-zátonyt '93 március óta el sem lehet téveszteni, mert valaki más már eltévesztette! Egy gyönyörű kétárbocos vitorlás fekszik baloldalára dőlve a zátony tetején, figyelmeztetésül mindenkinek, hogy ezeken a vizeken még egy pillanatig sem lehet figyelmetlenül hajózni. A külföldi kormányos nem ismerte ezt a térséget és az egyik márciusi estén zátonyra futott a hajójával – ami azért irtó furcsa, mert Sharm bármelyik boltjában kapható, a térséget bemutató legolcsóbb könyvben is benne van legalább egy légi felvétel erről a világhírű helyről. Persze, a helyi beduinok már minden mozdíthatót leszedtek a hajóról - az árbocok, kötélzet, vitorlák mind eltűntek, de a szalonban sem maradt túl sok bútor. A kormányosnak azonban a legkisebb gondja is nagyobb ennél, mivel egyelőre börtönben van.

Persze, ami tragédia az egyik oldalon, az legalább annyi haszonnal jár a másikon, mivel így tökéletesen lehet tájolni a beugrás helyét. A hajónknak tattal, kb. 30 méterrel a roncstól jobbra, azaz keletre kell megállnia és itt kell a búvároknak a vízbe ugrani. Így el lehet kerülni, hogy a keletről érkező nagyon erős áramlás jobb ága besodorjon bennünket a sekély csatornába. (friss, alig pár napos információ – mivel a fenti sorok májusban íródtak – hogy a szerencsétlenül járt vitorlást már levontatták a zátonyról és most, szinte teljesen elsüllyedve a Marsa-Bareika öböl végén található mólónál látható.) A bal ág is iszonyúan erős, de ha kiúszunk a kék semmibe, akkor kezelhetővé válik. Ott aztán nem kell félni, hogy unatkozni fogunk. Általában a Snapperek, avagy csattogó sügérek "alig" pár tízezer egyedből álló, szinte áthatolhatatlan felhője fogad bennünket elsőként. Egy közepes kutyának is becsületére váló fogakkal rendelkező, 50-60 cm-es halak közé beúszva nagyon bölcs "megoldásnak" tarthatjuk a természettől, hogy ezek a jószágok nem szeretik az emberhúst! Ellenkező esetben kemény 16 másodperc alatt csonttisztává faraghatnának bennünket. Ha meguntuk, hogy sem a felszínt, sem a társainkat nem látjuk a halaktól hosszú percek óta, megpróbálhatunk kikeveredni a felhőből. Vessünk egy pillantást az iránytűnkre, vagy próbáljunk látótávolságban maradni a zátonytól! A feneket ne keressük, nem érdemes, alig 800-900 méterrel lehet mélyebben! Amúgy is pillanatokon belül el fogunk ámulni azon a közeledő ezüstös palacsintasütő tömegen, amelyet denevér halak alkotnak. Szép fotó téma, de igazán csak a videó tudja visszaadni, ahogy csak folyik és folyik a több ezres haltömeg mellettünk. A zátony oldalában van egy kis beugrás 15 méteren, néhány kisebb korallegyező jelzi a helyet, ahol a denevér halak tisztító állomása van. Fantasztikus látvány, amint egyszerre több tucat halon dolgoznak a tisztítók, mialatt pár méterrel arrébb több százan várakoznak a sorukra. Ha itt mélyebbre merülnénk – ne tegyük!!! – egy 55 méteren lévő barlangban a térség egyik gigászát láthatnánk: egy közel 60 kilósra becsült Potato Cod-ot, azaz krumplisügért. Hogy ki találta ki ezt a furcsa nevet!? E veszélyes merülés helyett sokkal biztonságosabb, ha kora reggel, közvetlen napkelte után merülünk, igen nagy valószínűséggel a sekélyebb vizekben is összefutunk ezzel a drapp alapon feketefoltos tengeralattjáróval.

Ismét irány a nyílt víz, és amint keresztül verekedjük magunkat az egyszarvú doktorhal és a makréla felhőkön, a mélykékben fenyegetően sejlik fel 352 458 darab – lehet, hogy pár darabbal több volt – barrakuda falanxa. Amikor a hol egy nyolcsávos autósztráda végtelenből jövő és végtelenbe vesző sávjait utánozó, hol a Colorado folyón lévő völgyzáró gát alakját felvevő hihetetlen haltömeg a közelünkbe ér, gondolatban gyorsan átfutjuk az idevágó ismereteket: A BARRAKUDA CSAK A PLETYKÁK SZERINT TÁMAD EMBERRE, A VALÓSÁGBAN SOHA!!! Miután így megnyugtattuk magunkat, már is sokkal élvezetesebb a látvány, könnyebb a fényképezése, videózása a közel méteres ezüst dárdáknak. Aztán a zátonytól úgy 60 méterre – már nem is látjuk a falát – egyszer csak megnyílik a barrakudák tömege, és ni csak, mit látunk: két-három selyemcápa is kíséri a nyájat, mint a terelőkutyák. Gondolatban újból lekapjuk kedvenc szakkönyvünket a polcról és egyre kiszáradóbb torokkal "olvassuk", hogy ezek a 3-3,5 méter közötti, nyíltvízi tökéletes evőgépek már nem annyira állnak az "ember legjobb barátai" hírében! Szóval, kint lebegünk ketten a lányommal a semmiben – nyaranta ő is velünk búvárkodik --, a hátunkat alig 60 méterrel kellene meghosszabbítani, hogy nekivethessük a zátony falának, a másik irányban a legközelebbi biztos hely a "csekély" 450 kilométerre lévő Brothers-szigetek, uszonyaink alatt több száz méternyi víztömeg, felettünk 20-25 méter a felszínig, ezek az elegáns dögök meg itt köröznek körülöttünk. És a főnököm még elcsodálkozott, hogy hetekkel később sem tudott felidegesíteni! Ha az ember egyszer egy ilyen helyzetet átél, valahogy magasabbra teszi az ingerküszöbét. Persze, az ijedelem nagyobb volt, mint a valós veszély, hiszen ezek a cápák már dugig voltak a lustább barrakudákkal. Bár, ki tudja, hogy náluk mi a desszert?

Sajnos, ebben az adrenalinszint növelő élményben szintén csak nyáron lehet részünk. A „hétköznapi” szirticápák többnyire túl mélyen tartózkodnak a tömeges búvárkodás miatt. A cápákat illetően itt ne számítson senki olyan látványra, mint a déli szigeteknél és zátonyoknál. A korai kilencvenes években még csak-csak lehetett érteni, hogy miért Shark, azaz Cápa-zátony a hely neve, de manapság.... Hiába, az üzlet az üzlet! Az utóbbi időben ugyan naponta csak korlátozott számú hajó látogathat ide – bár az augusztusi hajóutunk alatt az volt a benyomásunk, hogy ezt ismét senki sem tartja be -, de a ’94-’98 közötti időszak tömegei elüldözték a cápákat. Késő délután, vagy kora reggel azonban még mindig van némi esélyünk, ha elbújunk valahol a plató szélén. Ugyan a monda szerint decemberben, vagy januárban van pár nap – amikor a leghidegebb a víz –, hogy a párzó szürke szirticápák tucatjai a zátony közelében udvarolnak, de ezt mi még sohasem fogtuk ki. Professzionális búvárvezető barátaink közül is csak nagyon keveseknek jutott ez az élmény osztályrészül.

Többször a hátunk mögé pislogva, a Shark-zátonyt elhagyva lassan eljutunk a Yolanda-zátony déli teraszához. Itt már érdemes alig 12-15 métert tartani. A dús korallkert, a néhány asztalkorall mindig tartogat meglepetéseket. Ha még mindig van levegőnk, ússzunk át a zátony nyugati oldalára, azonnal feltűnnek a homokos fenéken heverő toalett és mosdó csészék tucatjai, a rozsdás csövek, lemezek halmazai. A csatornában egy lágykorallokkal dúsan benőtt konténer váza vár ránk. Sajnos, már csak az egyik oldala áll, a többit lebontották a téli viharok hullámzásai, pedig gyönyörű fotótéma volt a "virágzó" oldalai között megbúvó ragadozó halakkal. Mindez a Yolanda nevű hajóról zuhant le, amikor a hetvenes évek végén ráfutott a sekély homokos fenékre. Egy ideig még egy 320-as BMW autó maradványait is fel lehetett ismerni. A hatalmas óceánjáró évekig erős acélkábelekkel ki volt pányvázva a parti sziklákhoz, de egy különösen heves téli vihar letépte és most 200 méternél mélyebben pihen örök sírjában. Utolsó "mozdulatainak" nyoma még mindig látható a letörés élén, a "V" alakú bevágást nem gyógyította be a természet. A csúszásnyom közelében további, fürdőkádakkal teli konténerek találhatók.

Ha visszaúszunk a zátony déli sarka mögé, az "5 méter-3 perc" megálló után, közvetlenül a zátony fala mellett, biztonságban felemelkedhetünk a felszínre. Itt nem kell attól tartani, hogy valamelyik hajó csavarja feldarál bennünket, mint ahogy sajnálatos módon egy búvárral megesett évekkel ezelőtt. Aztán már csak a szokásos giccses végjáték következik: naplemente, sülő hal, hideg sör.... Éjszakai merülésre teli hassal pedig meg menjen az, akinek két mamája van! Minket vár az ötvenmilliárd csillagos hotel -- a fedélzet a Tejút ezüst ragyogásával a fejünk felett.

                                                  

                                                                                                 Örsi Ferenc