2013. április 23., kedd





              Thaiföld/Phuket – pro és kontra


Évek óta gondolkodtunk egy thaiföldi utazáson - mindenki legendákat mesélt már erről az országról, annyi gyönyörű fotót láttunk másoktól - de valahogy mindig megelőzte más úti cél. Mi – mint sok más barátom is – főleg a merülések miatt választunk helyszínt, így ez a térség valahogy mindig kimaradt.


Tavaly azonban elhatároztuk, hogy most már nem hagyjuk ki ezt az egzotikus térséget. Szerencsére, megismerkedtünk egy, az év nagy részét hosszú évek óta kint töltő magyar búvárral, aki tavaly nyáron meglátogatott bennünket és nagyon szimpatikusan felajánlotta, hogy mindenben segít majd. Jó érzés volt, hogy nem teljesen magunkra hagyatottan leszünk kint, hanem egy sok helyi tapasztalattal rendelkező személy fog nekünk segíteni a legjobb program összeállításában. Többnyire nagyon gondosan felkészülünk, ha új országba utazunk, de most - szokásunktól eltérően – úgy voltunk vele, hogy jó kezekben leszünk, mit görcsöljünk, legyen minden teljesen új benyomás, meglepetés! A tanácsok alapján márciust választottuk, ami ugyan általában forróbb, mint a december-január időszak, de még a nagy esők előtt van.

A monszun első jelei általában április végén mutatkoznak nagy viharokkal, felhőszakadásokkal. Aztán májustól novemberig többnyire nagyon csapadékos, viharos az idő, bár továbbra is meleg. Ebben az időszakban már a Similan-szigetekhez sem indulnak hajók, ami teljesen érthető ezt a friss hírt olvasva:

Őszintén, a barátaim nem sok jót mondtak az ottani merülésekről. Szinte mindenkinek – nagy tapasztalatú búvárokról van szó, akik bejárták a Föld híresebb merülő helyeit – az volt a véleménye, hogy a víz alatti világ messze elmarad a Vörös-tenger, Maldív, Indonézia látnivalóitól. Így aztán nem is érkeztünk nagy elvárásokkal.

Március 14.-én indultunk, a reggel óta tomboló hóvihar miatt majdnem lekéstük a gépünket.
Az M7-esen már Székesfehérvár mellett óriási dugó volt baleset miatt – szerencsére a Balaton felé menő oldalon. Alig láttunk, az orkán szinte letolta az autót az útról, amely már mind a három sávban fehér volt. Csendben imádkoztunk, hogy ne legyen baj a mi oldalunkon is – főleg, amikor Martonvásárnál ismét giga dugót láttunk a túloldalon. Rengeteg kamion állt, blokkolva mind a két sávot. Nem értettük, hogy a rendőrök miért nem terelték le őket már reggel a parkolókba? Szerencsére, a Budapest felé menő oldalon nem volt baleset, így szűken, de még aránylag időben megjelentünk a check-in pultnál. Már csak a magyar reptéri sajátosság borzolta a kedélyeket – több száz utas torlódott fel a biztonsági vizsgálatnál, hiszen a kifizetett több tízezer forintnyi reptér használati díjért miért is várnánk el némi kényelmet – a négyből csupán kettő ellenőrző sor működött. Ha lassan is, de ezen is átküzdöttük magunkat. Közben hallottuk, ahogy az utánunk álló utast hívták telefonon – a barátja közölte, hogy ne várják, mert elakadt az M7-esen…. – a beszélgetést hallva fogtuk fel, hogy igen szerencsések voltunk. 20-30 percen múlt, hogy nem kellett nekünk is reménytelenül a dugóban állni valahol félúton Székesfehérvár és Budapest között.

Az igen hosszú, monoton repülőutat két leszállás – Doha és Kuala Lumpur- szakította meg, ennek ellenére nagy megkönnyebbülés volt megérkezni Phuket repterére a huszonegynéhány órás repülés után, még ha mellbe is vágta az embert az iszonyú hőség és a mosókonyhai pára. Nagy volt a kontraszt a hátunk mögött hagyott „Szibériához” képest. Az általános benyomás a szokásos délkelet-ázsiai volt – hatalmas forgalom, trópusi erdők, pálmák, ázsiai stílusú, de többnyire egy-két szintes épületek. Bő egy óra alatt taxink be is kanyarodott a hotel elé. A hotelünk nem Phuket-en, hanem Patong-Beach-en volt, pár percre a parttól.

VIGYÁZAT, a hotelfoglalás trükkös lehet! SEMMIKÉPPEN NE BÍZZUK KINT ÉLŐ HONFITÁRSUNKRA, HANEM MI INTÉZZÜK INTERNETEN  - Booking.com, vagy Adoga.com –
mert mire észbe kapunk, máris 35-38%-kal többet fizethetünk!!! Kérés nélkül kifizetik előre a hoteledet – amin még meg is hatódsz, hogy mennyire szívélyesek - így már nem tudsz hitelkártyával fizetni, hanem az általuk megjelölt összeget kell készpénzben átadni. Persze, számla nincs, csak hosszas unszolásra kapsz egyet, amin még az éjszakák száma sincs feltüntetve….. Mivel Thaiföldön, ha 42 van kiírva, belépsz az ajtón, már csak 34, ha leülsz a székre 24, amiből 22-re engednek és te teljesen nyugodt vagy, hogy milyen előnyös ajánlatot kaptál. Aztán kiderül, hogy igazából 16 az ár, csak a különbség a fenti módszerrel nem a te zsebedet gazdagítja…. Ügyes! Rendben van, hogy mindenki jutalékból él, de ennyiből??? Ez a különbség eléggé kemény lehúzásnak tűnik. Persze, a számos előzetes emilben erről egy szó sem esik, mint ahogy arról sem, hogy a megérkezésedkor a teljes összeget kell kifizetni a foglalt időszakra, így be is ragadtál az adott helyszínre. Remélhetőleg, aki ezek után megy oda, már nem védi be ezt a trükköt.

Patong-Beach nagyon zsúfolt, lüktet az élet, a forgalom kegyetlen. Teljesen megdöbbentett bennünket, hogy a 2004-es borzalmas cunami pusztítása után simán visszaépítettek mindent az eredeti, védtelen helyére – feltételezve, hogy soha többet nem lesz cunami?
A helyet azoknak ajánlanám, akik szeretnek bulizni, élvezik az éjszakai élet minden örömét - rengeteg az „igaz szerelem” megnyilvánulása: 70-es európai trottyok 20-as thai nőkkel…..
- a vásárlást, de 3-4 napnál hosszabban nem érdemes itt maradni. Ezt a pár napot is érdemes kihasználni az innen induló kirándulásokra, esetleg a Similan-szigetekre menő szafari kiinduló állomásaként.


JÓ TANÁCS!  A kirándulásokat szintén érdemes magunk szervezni. Szinte ötven méterenként találunk ezernyi prospektussal körbebástyázott ügynököt – a mi hotelünk mind a két kijáratánál volt egy-egy, valamint a szemközti hotelek környékén is jó párat láttunk, nem beszélve a főútról – aki pillanatok alatt a feltüntetett árhoz képest 40-50% engedményt ad. Két-három kirándulás esetén ez már tekintélyes összeg. Az ügynökök teljesen megbízhatóak, az általuk átvett pénzről bizonylatot adnak, a kisbusz pontosan (thai mérték szerint) érkezik, minden gördülékeny.

Pár nap elment pihenéssel Patong-Beach gyönyörű, több kilométeres homokos strandján – megtörtént a lehetetlen: úgy mentem be a vízbe, hogy nem merültem! -, de aztán összekaptuk magunkat és nekiindultunk felfedezni Phuket és környékét. Elsőnek az Ao Phangnga öbölbe kirándultunk és meg kellett állapítanunk, hogy az előzetesen látott fotók nem csalnak, sőt! A valóság még szebb, a több tucatnyi, különleges alakú szigetet látva szinte izzottak a kamerák. Egészen hihetetlen mészkő alakzatokat hozott létre a több millió éves erózió. Ebben a térségben található a híres James Bond szikla, amelyet a hetvenes években készült film tett híressé. 

Nagy élmény volt a kajakozás a több száz méteres mészkőfalak alatt nyíló barlangokban, amelyek, belső, zárt öblökbe, vagy csak a sziget túloldalára vezetnek. Annyira alacsonyak, hogy dagálykor nem is fér át a kajak. Sajnos, arra remény sem volt, hogy szép fényviszonyokat várjunk ki, nagyon feszes volt a program. Érdemes úgy szervezni ide a kirándulást, hogy egy éjszakát el tudjunk tölteni – vagy hajón, vagy a közeli vízi, cölöpökön álló halászfaluban - így a napnyugta-napkelte is belefér.

Ha már a híres filmeknél tarunk, semmiképpen ne hagyjuk ki Phi Phi-t! A híres The Beach (A part) című filmet forgatták itt, Leonardo di Caprio főszereplésével. A hely valóban lenyűgöző, páratlan látvány! Dacára a hatalmas tömegnek, csak ámul az ember, hogy tud a természet ilyen gyönyörűséget alkotni. A több száz méteres, függőleges sziklafalakkal határolt sziget belsejében csodálatos, türkizkék lagúna nyílik meg, ahogy hajónk bekanyarodik. Pálmák, homokföveny, igazi paradicsomi látvány. Talán az egyetlen jó megoldás, ha pár napot a szomszédos Phi Phi Don-on töltünk a számos hotel egyikében és ún. long-tail kishajót – füldugó kell, a hangtompító nélküli motor rettenetesen zajos - bérlünk, amivel kora reggel a turista áradat előtt és délután annak levonulása után talán csendesebb körülmények között élvezhetjük a hely szépségét.

Sajnos, a film keltette népszerűség hatalmas tömegeket vonzott ide, ami nem tett jót a környezetnek. Kár! Talán az egyetlen megoldás lenne, ha szabályoznák, limitálnák a hajók és így a látogatók számát, de ez egyelőre reménytelen. Az üzlet az üzlet! Ha valahol, akkor Thaiföldön aztán tényleg iparszerű a turizmus. Óriási tömegeket mozgatnak, nagyon szervezetten, de romantikát, magányt itt ne keressen senki, ha csoportos kirándulásokra megy!


A Phi Phi Don-on – a híres sziget mellett alig 20 percnyi hajóútra található, jóval nagyobb sziget - való tartózkodás abból is jó ötletnek tűnik, hogy innen aránylag egyszerű elérni Krabi-t és a további déli térségeket, amelyek a hírek szerint már nem annyira zsúfoltak, de szintén gyönyörűek. Ebben a térségben nem merültem, mert egyöntetűen azt a tanácsot kaptam, hogy a Similan-szigetekhez képest ezek a zátonyok jóval gyengébbek, rossz látás, túl sok búvár, erre ráunva a nagy élőlények meg elpucoltak. Az utóbbit nem tudom megerősíteni, az első kettő megjegyzést viszont részben igen – sznorkelezve sem volt túl biztató. Persze, 20 méter mélyen ez már drasztikusan más is lehetett.

De hát én amúgy is a Similan-szigetekre gyúrtam, mint Thaiföld legjobb térségére búvárkodás szempontjából! Miután az időjárás továbbra is stabil, napos volt, ideje volt elindulni ide, mint a túra egyik csúcspontjára, végre merülni!

Phuket és környékén – így Patong-Beach-en is számtalan búvárcenter található, irodával, üzlettel, akár tanmedencékkel is. Személy szerint négy irodát látogattam meg - főleg a Burma-Banks térségébe menő utak érdekeltek – de kértem ajánlatokat a Similan-szigetekre is. Minő meglepetés, pár perc beszélgetés után máris 15-20% engedményt ajánlottak! Érdemes körülnézni, csak jól járhatunk, ha minél több ajánlatot kérünk.

Végül a szafari megszervezésében ismét az ismerősünk volt a segítségemre – megkaptam a fent említett engedményt is – reggel a kisbusz is pontosan érkezett a hotelhez, majd bő másfél óra múlva máris a khaola-i kikötőben voltunk. Egy gyors (nagyon gyors) kávé és irány a 25 személyes gyorscsónak, amivel a kb. 70 km-re lévő szigeteknél cirkáló szafari hajóhoz indultunk. Az üzemanyag árak magasak, talán ezért szervezik így, hogy nem a kikötőből indul, meg a szafari hajó is jobban kihasználható, mert nincs üresjárata. Van benne ésszerűség.

A csónak kegyetlen gyorsan megy – 50-60 km/órás sebességgel – és nagyon ügyesen kell helyezkedni, amikor el-elpattan a hullámokról és döngve visszacsapódik. Igazi teszt a gerinccsigolyák és a fogtömések állékonyságát illetően, de a kamerákat se tegyük le a padlóra!!! Röpke 1 óra és 40 perc alatt már meg is érkeztünk a hajóhoz, ami impozáns nagyságú. Egy gyönyörű sziget mellett horgonyzott, hatalmas gránitsziklák alkották a partvonalat, felettük sűrű dzsungel, homokos szakaszokkal tarkítva. Álomszép látvány!!!


Mi felszálltunk, mások leszálltak, mint a hetes buszon, és a hajó elindult Similan No.4-es szigetétől  (kilenc sziget van, ebből a déli három le van zárva, hogy  korallok zavartalanul meg tudjanak újulni) északnak, a következő „megállóhoz”. Szerencsére, ismerősünk – aki egyben a merülő társam is lesz – elintézte, hogy szóló kabint kapjak. A hajó első látásra eléggé keskenynek, magas építésűnek tűnt – nyugodt tengert szerető kivitelűnek - de aztán a fedélzeten megnyugtatóbb volt a látvány.


 Kényelmes, egyszerű, szintenként két-két zuhanyzóval, toalettel. Igaz, nem az Andromeda/Cassipoeia színvonalú, de nagyon kevesen tartózkodnak rajta három-négy napnál tovább, így a célszerűsége érthető. Nekem először kicsit furcsa volt, hogy tényleg abszolúte kötött útvonalon jár, fel északnak, majd le délnek és háromnaponta leszállnak, illetve felszállnak a vendégek. Hacsak nem nagyobb baráti társasággal megyünk, a hangulat nem lesz olyan, mintha a Vörösön lennénk szafarin. A fedélzeten igazi nemzetközi a légkör, szinte senki nem ismeri a többieket, két-három búvárként más és más nemzet képviselői figyelik az eligazítást. De a lényeg, hogy mi lesz a víz alatt.

Az Andaman-tenger nagyon sekély, „alig” hetven-nyolcvan méter mély még több száz kilométerre a partvonaltól is. Ennek oka, hogy az alábukó Euroázsiai-lemez felnyomja a Fülöp-lemezt – amin Thaiföld és Indonézia egy része is fekszik – és így az Indiai-óceán ezen része geológiai értelemben valóban nagyon sekély terület. Sajnos, ez a mozgás néha borzalmas földrengéseket, valamint az általuk kiváltott pusztító cunamikat okoz, mint ahogy az 2004 karácsonyán is történt. Akit bővebben érdekel a lemeztektonika, itt részletes magyarázatot talál: www.hu.wikipedia.org/wiki/Lemeztektonika.

Mi a Christmas-Point-nál kezdtünk. Szép látás, gyenge áramlás és gigászi gránitsziklák alkotta labirintusok, rengeteg legyező és lágy korállal. Tetszett! Jó fotótémákat találtam, nagyon gyorsan elrepült az alig 50 perc kiszabott idő. Eddig jó, bemelegítésnek szuper, ha ez a kezdet, remélhetőleg, csak még jobb lesz!
A látással kifejezetten szerencsénk volt, mert az egyik thai búvárvezetőtől kapott információ szerint pár hete zöldborsó leves volt napokig a víz. Ebben az időszakban ez gyakran fellépő jelenség. (A szafari után pár nappal Patong-Beach-nél is bezöldült az egész öböl, így tényleg szerencsésen kifogtuk a tiszta víz periódust).

Three-Trees-Point. Legnagyobb meglepetésemre, ez gyengébb hely, homokos, aránylag sekély fenék, elszórtan koráll mezők, de mind elpusztult kemény koráll. Olyan lestrapált Hurghada-feeling. Áramlás gyenge, néhány szép lágy koráll mentette a helyzetet, különben nem is érteném, miért merültünk itt, a törmelék mezőkön?

Három évvel ezelőtt az Andama-tengeren – Indonézia északi része, Thaiföld nyugati oldala, India keleti oldala által határolva, a Nicobar-, Andaman- és Similan-szigeteket, a Burma-Banks területét is magába foglalva – egy „mini” El-Nino jelenség alakult ki. A víz először szokatlanul lehűlt, majd egy hét leforgása alatt 34-35 fokra forrósodott fel és hosszú heteken keresztül így maradt. Ez, sajnos, nagyon betett a szaru koralloknak, gyakorlatilag nagy részük elpusztult. Bővebben itt olvashattok a szomorú jelenségről: http://www.icriforum.org/sites/default/files/ICRIGM26-MR-Thailand_0.pdf

Irány még északabbra, a Koh-Bon szigethez, aminek a nyugati sarka a mantákról híres. Sajnos, nekünk nem volt szerencsénk, mantának se híre, se hamva , de hát ez nem állatkert, itt minket néznek meg az élőlények, ha akarnak. Ígéretes, gránitsziklák alkotta gerinc mellett süllyedtünk, a látás erős közepes, gyenge áramlás, de semmi,– kivéve az előző helynél is nagyobb méretű halott, törmelékes koráll mezőket. Hát, ez így nagy csalódás, nem túl széles mosollyal mentem fel a fedélzetre.

Viszont a vacsora az fenomenális! Büfé rendszer, rengeteg gyümölcs, változatos fogások, a thai konyhát szeretőknek valódi élvezet! A sör sem kifizethetetlen, így a naplementét elégedett szuszogással csodáltuk meg. 


Nem kellett agitálni, hogy menjünk aludni, bár még szívesen gyönyörködtem volna a déli irányban tomboló trópusi vihar másodpercenkénti villám áradatában.

Másnap már a Surin-szigeteknél ébredtünk. Az idő továbbra is gyönyörű, a napkelte lebilincselő látvány, alig sikerült odafigyelni az eligazításra. 
A kék tengerben elszórtan kiemelkedő, trópusi őserdővel benőtt zöld szigetek felejthetetlen látványt nyújtottak.
Csobbanás, legörbült a szám: pocsék látás, gyakorlatilag üres gránitsziklás gerinc fogadott bennünket. Biztos, hogy jó helyen ugrottunk, kérdezem magamban? Néhány homárt szúrtunk ki a sziklák alatt, meg több tucatnyi búvárt a vízben, de ennyi. Tényleg nem értettem, hogy itt miért vizeztük be magunkat? A fedélzeten aztán meghallottam a varázsszót: irány a Richelieu-Rock! Egy csapásra elmúlt rosszkedvem. Erről a helyről legendákat meséltek, alig várom, hogy odaérjünk és végre személyesen is láthassam! Ráadásul az 1700. merülésemre készülődtem és méltó helyen szerettem volna ezt megünnepelni.



Hát, minden igaz, sőt, még igazabb, mint amit mondtak! A kb. 30 méter mélyen lévő homokos, puszta fenékből egyszer csak gigászi halfelhőkkel körbefont mesebeli „várkastély” bontakozik ki. Mintha a Gyűrűk ura filmnek az egyik helyszíne elevenedne meg a víz alatt. 20-30 méteres tornyok, kanyonok, zegzugos alakzatok és mindez beborítva színes lágy korallokkal. 

A látás kiváló. A halak olyan sűrű tömegeket alkotnak, hogy sokszor nem látni tőlük a sziklákat. Mesés, mesés!!! Hát ezért valóban érdemes volt ennyit utazni! Nem győzök a látvánnyal betelni, szinte videó kameraként használom a fényképezőgépet – ez tényleg fantasztikus!!! Ráadásul vezetőm megtalálta a hely egyik nevezetességét, egy sárga csikóhalat! 

Láttunk sáskarákot is, de a hullámzó felhőkben összetömörült halak, az újra és újra közéjük bevágó jack-ek megunhatatlan látványt nyújtottak. Ugye, nem kell leírnom, mit éreztem, amikor letelt az 50 perc?

Egy dolog vígasztalt, hogy lesz második merülés is itt. Ami hasonlóan nagy élmény volt, dacára, hogy a megerősödő áramlás - meg a tökölődésem miatt utoljára ugrottunk és a hajó már kicsit lesodoródott - a déli oldalra már nem jutottunk el. De a védett oldalon „belebotlottam” egy mély kanyonba, ami teli volt több ezres üveghal által alkotott felhővel. 20 percig nem is tágítottam innen, annyira impozáns volt az eszeveszett örvénylése a csillogó halaknak a piros és bíbor lágykorallok között. 


Társam még mutatott egy ritka rákot az egyik szűk áthajlásban, de nem tudtam a fényképezőgépemet a vakukkal bepréselni. Reménykedte, hogy esetleg lesz egy harmadik merülés is itt, de, sajnos, nem lett…..

Visszakanyarodva a reggeli nagyon gyenge merülésre, most már tényleg nem értettem az elgondolást, hacsak nem az ellenpontozás volt ott a cél. De azt inkább zenében kellene használni, itt meg min. két napot merülni!

Merültünk még a Koh Tacha-nál – hatalmas, háznagyságú gránitsziklák alkotta labirintus sok lágy és legyező korállal – a Shark-Fin-zátonynál , de ezek nem összehasonlítható helyek a Richelieu-Rock-hoz.

Az utóbbinál nem jeleskedtek a vezetők: az áramlás totál ellenkező irányból jött, mint azt mondták az eligazításon, így nem is értük el az azon kihangsúlyozott sarkot, ami a zátony legszebb részének volt megjelölve. Mulatságos látvány volt a sok búvár reménytelen küzdelme a semmi közepén, ahogy kondenzcsíkként húzták maguk után a buborékokat. Őnekik nem lehetett annyira vidám, mert tíz perc szenvedés után fel is adták, pillanatok alatt visszasodródva hozzánk. Ami kevésbé volt mulatságos, hogy jól láthatóan a vezetőket is meglepte a váratlan helyzet.

Szerencsére, merültük Boulder-City-t is, ami nagyon impozáns volt, száz métereken keresztül számomra immáron a thai víz alatti világ jellegzetességének számító gigászi gránitszikla rengetegben, köztük a „Seating-Buddha” nevű, 12 méteres tömbbel. Szép látás, kevés hal, gyönyörű legyező korallok.




Az utolsó merülés az Anitas-zátonynál volt. Homokos, sekély fenék, elszórtan halott szarukorall mezők. A hely unalmasságát egy hatalmas, majd tízméteres oszlop törte meg, ami totál be volt nőve lágykorallokkal, gyönyörű fotótémák garmadáját lehetett rajta felfedezni.  Sajnos, szégyenszemre, az egyik kiugró kis sziklacsücskön fészkelő anemona fotózása közben valószínűleg képen rúghattam a méterrel alatta takarásban lévő másik bokorban lakó bohóchalat, mert az egyik búvár figyelmeztetett rá, hogy legyek körültekintőbb. Általában az vagyok, de most nagyot égtem, ezúton is elnézést kérek a kis némótól!



Aztán vége, már csomagolhattunk is, mert a gyorscsónak jött értünk. Még sebtében egy ízletes ebéd, aztán megkezdődött a rodeó visszafelé.

Összefoglalva, nekem több merülés is nagyon tetszett, az előzetes (nem)várakozásomat bőven felülmúlták – kivéve a fent említett, tényleg pocsék helyeket. Persze, Richelieu-Rock messze verte az összest, ide szívesen visszamennék akár egy hétre is. Hogy nagyvadat nem láttunk, az szerencse kérdése. Az egyik búvárvezető mondta az esti sörözgetés mellett, hogy ő utoljára januárban látott cetcápát, miközben november óta hetente több alkalommal is merült a Richelieu-Rock-nál…..

Azonban azt is őszintén le kell szögezni, hogy a merülések nagyon drágák! Az ár/érték arány messze alatta marad a Vörös, Bali, vagy Maldív merüléseknek, hiszen ott jóval több és szinte garantált a nagyvad.  Maldívon csak az a kérdés, hogy hány mantát és cetcápát fogunk látni, az nem, hogy látunk-e? Az említett helyeken is hasonlóan szépek a korallok, nincs ilyen mértékű korallpusztulás – kivéve egyes keleti csatornákat a  Maldívon - de a Thaiföldön fizetendő összeg bizony szinte azonos, vagy sokkal több, pl. a Vöröshöz viszonyítva. Ezt még a jóval drágább üzemanyag, vagy a nagyobb távolságok sem indokolják, hiszen Szudánban, vagy Maldívon több száz kilométert szoktunk hajózni a kéthetes szafarik alatt.

Személy szerint nekem az a véleményem, hogy Thaiföld azon országok közé tartozik, „amit látnod kell, mielőtt meghalsz!”, a táj varázslatos, és még mennyi mindent nem láttunk!
Amit a természet talán nem olyan bőkezűen osztott a víz alatt, mint más trópusi tengerekben, azt bőven bepótolta a víz felett!!! Azonban a búvárkodás erősen meggondolandó sokat és sok helyen merültek számára – kezdőknek viszont szívből ajánlom a Similan-szigeteket! Semmiképpen ne kövessük el azt a hibát, hogy előbb Maldívra, vagy Vörösre megyünk és utána ide!!! Adria, vagy édesvízi tavak után biztos jobb véleményünk lenne.

Őrsi Ferenc

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése