SZUDÁN, 1999 – MINDEN BÚVÁR VÁGYÁLMA

Miért Szudán? Hogy van az, amikor meghalljuk ezt a szót, búvár énünk azonnal feléled és várakozással teli izgalom uralkodik el rajtunk? Amikor réges-régen Cousteau filmjeit láttuk, vagy Hans Hass könyveit faltuk, már a „métely” belénk költözött. Biztos vagyok benne, hogy akkoriban nagyon kevesek számára lehetett a búvárkodás gondolata alig realisztikusabb, mint az Everest tetején állni, vagy átkelni az Antarktiszon. A sok rövidnadrágos kiskölyökből régen meglett családapák lettek, akik közül néhányan beléphettek a csodák birodalmába, a trópusi tengerek mélyére. Aztán ez a generáció továbbadta a vágyódást, az álmodozást a fiatalabbnak, bár számukra ez már többnyire nem ugyanazt jelenti, hiszen az ő lehetőségeik napjainkban sokkal bővebbek. Ma már az a kevés szerencsés ember – képviselje bármelyik generációt - aki eljut például Szudánba, úgy érezheti, hogy mindent megkapott az élettől, amit csak az extrém búvárkodás jelenthet.

Miért extrém? Mert a szudáni zátonyok sokkal vadabbak, elhagyatottabbak, mint az egyiptomi vizekben találhatók. Az áramlások ereje sokszor félelmetes. A mélységek lélegzet elállítóak, az élővilág, különösen a cápák vonatkozásában, rendkívül gazdag. Igen, aki felvállalja a drága, külön repjegy árát, a nem olcsó szudáni engedélyek és adók kifizetését, az egyfajta időutazást tehet. Ilyen lehetett 30-40 éve a Sinai, vagy Hurghada környéke az élővilág tekintetében. Míg a statisztikák szerint Egyiptomban 500 000-600 000(!!!) búvár turista fordul meg, addig Szudánban ez a szám maximum 2-300 évente.

Miért a cápák?  Vannak, akik ezt nem vallják be nyíltan, de szinte mindenki a cápák miatt jön ide. A Vörös-tengernek nincs máshol ehhez a térséghez fogható területe. Egyiptomban már csak néhány nyílt vízi zátony nyújt ehhez hasonlíthatót, az is csak ideig-óráig. Már a déli területeken is egyre nagyobb számban látni hajókat, és egyre kisebb számban cápákat. Manapság már sokszor a Brothers, vagy az Elphinstone is úgy néz ki, mint ha a Jackson-zátonynál lennénk. Szudántól délre a jemeni halászok nagyon sok helyen szinte kiirtották a cápákat. A szudáni vizeken viszont az számít ritkaságnak, ha valaki nem lát cápát a merülés alatt. Egyes zátonyoknál elképesztő cápa populációt találhatunk, nem ritka a 40-50 pörölycápából álló csapat sem. Itt az a kivételes, ha ez a szám 100-150 körül van. Nem ritkák a selyem-, óceáni fehéruszony végű, ezüst uszonyvégű cápák sem. Néha még tigriscápa, és cetcápa  is felbukkan. Szürkecápák egyes helyeken tucatjával kísérik a búvárt.

Miért csak az év egy része alkalmas a búvárkodásra? A június elejétől október végéig terjedő időszak rendkívül forró. Egyáltalán nem ritka a 44-46 fok. A hajók többsége nem légkondicionált, szinte lehetetlen az alvás, pihenés. A víz nagyon meleg, a cápák, különösen a pörölycápák mélyebbre költöznek. Novemberben, decemberben, januárban ugyan a víz hőfoka nem süllyed 25 fok alá, de a szél általában viharos, a tenger vad, egy csomó zátonyt nem lehet elérni. A legjobb időszak februártól május végéig terjed. Persze, ekkor sem lehet kizárni egy hatalmas homokvihart, vagy egy plankton virágzást. Mi voltunk tavasszal is, nyáron is – biztos, hogy júliusban nem mennénk vissza még egyszer. A déli területeken (Suakin-szigetek) pedig még több tényezőnek kell szerencsésen együttállnia. Nem elég a sima tenger, de az uralkodó áramlásnak is északinak kell lennie, különben a délről jövő áramlás rengeteg planktont hoz a South-Suakin- szigetek és a dahlak-i térség nagyon sekély vizeiről. Ilyenkor a látás alig 10-12 méter. A sima tenger azért elengedhetetlen feltétel, mert az egész déli térségben egyetlen kikötésre, éjszakázásra alkalmas zátony van, ahonnan Zodiac-kal, vagy netán a hajóval el lehet érni a többit. A többi annyira kicsi, vagy fel sem ér a víz tetejéig, hogy nem lehet lekötni a hajót. Ezektől délután már vissza kell térni a Sha’ab-Anbar-hoz. Így nem csoda, hogy évente csak egy-két hajó jut el ebbe az elhagyatott, gyakorlatilag felderítetlen zátony világba, a Vörös-tenger közepére.

Egy tanácsot azért érdemes elfogadni. Kezdőként nem érdemes ide eljönni, nem sok öröme lesz itt az embernek minimum 100-150 merülés tapasztalata nélkül. És még a bónusz: akik a fent említett könyveken kívül még a Dékány András csodálatos hajós történeteit is olvasták gyerekként, azok el tudják képzelni azt a gyerekes örömöt – még majd’ 50 évesen is – amikor megpillantottuk a hajónkat, egy hatalmas háromárbócos vitorlást, a svéd zászló alatt futó gyönyörű hófehér hajót…..

Az Elba-zátonytól a Quita-el-Bana-ig.

Amikor 1999-ben, a júliusi izzó napsütésben lekanyarodunk az országút szélén letűzött acélcső – mint egyetlen előzetesen megadott támpont - mellett a tengerpert irányába Marsa-Ghalib-nál, rövidesen csodálatos látvány tárul a szemünk elé: a pusztaságban, a sárga homokkal borított part ölelésében tinta kék színű öböl, annak vizén pedig ott horgonyoz egy hófehér vitorlás, a háromárbocos svéd Amorina. Kairóból indulva, a 820 kilométeres autózástól elgémberedve lassan kászálódunk ki a kocsiból. Hát mégis valóra vált régóta dédelgetett álmunk! Annyi várakozás, halogatás után mégis csak itt van előttünk az a hajó, ami Szudánba fog minket vinni! Nem mozdulunk, hagyjuk, hogy szemünk beigya a látványt, agyunk felfogja: most nem jött közbe semmi, már csak pár méter, néhány perc és a fedélzetre léphetünk. Egy karton cigaretta a parti őrség tevés járőrének és tudjuk, kocsink biztonságban lesz még ezen az elhagyatott területen is. Csomagjainkat egy nagy gumicsónak szállítja a hajóhoz, nekünk csak a kamerás táskákra kell ügyelni. Felmászunk a kötélhágcsón és tudjuk, érezzük, innen már le nem szállít senki sem bennünket!

Egyfajta eufórikus állapotban mutatkozunk be a kapitánynak, foglaljuk el kabinunkat, ismerkedünk a hatalmas hajóval. A többiek, németek, svédek, osztrákok még nem érkeztek meg. Ők Európából jönnek, késik a gépük. Ráadásul a 300 km-re lévő Hurghada-ból még jó pár óra, míg lezötykölődnek. Akkor még nem létezett a reptér Marsa-Alam térségében hotelek meg pláne nem, sem a manapság felkapott egyre jobban felkapott Marsa-Ghalib üdülő övezet. Aztán késő este ők is befutnak. Kicsit elhűlve szemléljük a társaságot, velünk együtt 32 búvár! Te jó ég, hogy lesznek ebből jó merülések?! Aztán lettek, de erről majd később.

Másnap, kora délután végre az összes engedély megérkezik, kifuthatunk. Irány délkelet, a nyílt tenger. Közepes erősségű északi szél fúj, így a legénység kibontja a vitorlákat is. Szinte időutazás, amit most átélhetünk. A tengeri hajózás elmúlt évszázadokban ragyogó dicsőségét idézik a 35 méteres árbocokon fehérlő vásznak. Az 1934-ben épült – eredetileg az Északi-tengeren világító hajóként szolgáló „öreg hölgy” - méltóságteljesen siklik a hullámokon. Néha gigászi tankhajókat, konténerszállító óceánjárókat látunk, aztán ismét egyedül vagyunk a végtelen tengeren. Időről időre hatalmas delfincsapatok élvezik a hajó orrhullámain való játszadozást, majd ők is eltűnnek. És ez így megy egy napon, két éjszakán keresztül, míg nem elérjük az első, merülésre kiszemelt szudáni zátonyt. Persze, a főárbocon már régen a szudáni zászló lobog az egyiptomi helyett. Utólag derült ki, hogy erre már nem volt a hajónak engedélye, így illegális határátlépésbe keveredtünk, akaratunk és tudtunk nélkül….

Elba-zátony

Ahogy nyugati irányba fordulunk, a kapitány kiadja a parancsot: vitorlákat le! Az árbocokat, a kereszt rudakat, mint hangyák lepik el a svéd fiatalokból álló legénység tagjai. Ahogy később elmondják - dacára a szerény zsebpénznek - a teljes ellátás, a kaland, a merülések messze felülmúlják egy stockholmi McDonalds lehetőségeit.... Mint extra kaland, persze, a vendégek is beszállhatnak a munkába, így közülünk a bátrabbak már másznak is a kötélhágcsókon felfelé. Sajnos, nekem a kamerát kell kezelnem, talán majd legközelebb…:-)

A szédítő magasságban aztán már nincs visszaút a többieknek. Aki valamelyik keresztrúd szélére került, különösen kitett helyzetet mondhat magáénak. Te jó ég, milyen lehetett ez a munka viharos, jeges szélben, amikor a hajó is billegett a nagy hullámokban?

Az Amorina egy védett lagúnában horgonyoz le. Minket az időközben a vízre leengedett két, hatalmas Zodiac fog a zátonyhoz kivinni. Most ébredünk rá, hogy felesleges volt a létszám miatt aggódni. A búvárokat négy csoportra osztják, tíz perces időközökben indulnak a csónakok. Így soha sem lesz együtt az összes búvár a víz alatt. Az alig 14 éves fiamat a legénység azonnal a szárnyai alá veszi, beosztják magukhoz az egyik Zodiac-ra - szinte irigyelem... A két Zodiac végig a közelben marad, az egyetlen szabály a 40 méteres maximális mélység és minimum két búvárnak együtt kell maradni! Természetesen, a csoportok forgóban váltják egymást, amelyik ma az első volt, holnap a második lesz és így tovább. Nagyon okos, profi módon megoldott merülési szervezés.

A víz nagyon meleg és kristálytiszta. A zátony északi platóját merüljük. Hatalmas, magányos barrakudák, néhány fehéruszonyvégű cápa, felhőnyi sznapper fogad bennünket. A homokos fenéken tucatnyi íj hal őrzi a fészkét, óvatosan kerülgetjük őket. Nagyon rossz emlékeim vannak a támadó íjhalakról. Gyenge az áramlás, így simán eljutunk a körülbelül 200 méter hosszú plató széléig. Itt hirtelen leszakad a terasz, feneketlen mélység ásít felénk. Sajnos, nem látunk pörölycápákat.

A második merülés a déli teraszon zajlik, annak is a keleti oldalán. A terasz szélén egy magányosan álló koralltömbön hatalmas lágykorall csokor virít, érdekes módon az egyetlen az egész térségben. A narancs, vörös, bíbor, piros és lila színek kavalkádja gyönyörű kontrasztot alkot a mélykék háttérrel. Pár méter után egy hatalmas óceánjáró, az olasz Lavanzo roncsa dereng fel. Sajnos, amikor a harmincas években elsüllyedt, fel is borult. A tatja a 25 méter mélyen lévő terasz peremének támaszkodik, de maga a gigászi hajótest beleveszik a kéklő mélységbe. Az orr valahol 90-100 méteres mélységben pihen. Állítólag 65-70 méter mélyen, a kapitányi kabinban nagyon finom borok találhatók, de nincs merszünk addig lemenni.

A hajócsavar és a kormánylapát dúsan benőve gyönyörű lágykorallokkal, nagyon szép széles látószögű téma lenne, ha nem sztrájkolna a vakum. De szemétkedik, így marad a videó. Amikor visszatérünk a zátony tövéhez, gyönyörű, szinte a Vörös-tenger teljes szarukorall választékát felvonultató kert fogad bennünket. A felszíntől a 25 méteres teraszig ezer és ezer korall tolakszik a jobb pozicióért, a több fényért. Áttekinthetetlen dzsungel az egész térség. Feltűnő a nagy számú kagyló, úgy kéklenek, mint féldrágakövek az erdőben. Hát igen, most értjük meg, hogy mit jelent az a szó: érintetlen.

Pfeiffer-zátony

A zátony déli oldalán kötünk le. A lekötést a szó legszorosabb értelmében kell érteni, mert nem dobnak horgonyt, az egyik búvárvezető merül le, több mint 50 méterre, hogy rögzítse a vaskos kötelet. Hej, hurghada-i hajósok, ha ti is így csináltátok volna a Vörös-tengeren akkoriban, még ma is lenne mit néznünk felétek!

A zátonyt nagyon jó cápás helynek írja le az a néhány búvárkalauz, amelyik Szudánnal is foglalkozik. Irigyeljük az első csoportot, akik máris a Zodiac-ban ülnek. Aztán végre mi is sorra kerülünk. A 20-22 méter mélyen lévő terasz hosszan elnyúlik déli irányban, kétoldalt csak a végtelen mélység kékje. Tényleg ideális hely cápák számára, ha én az lennék, itt tölteném az életemet. A cápák viszont másként vélekedhetnek, mert még egy kölyök sem bukkan fel. Igaz, a víz áll, mintha Balatonkenesén merülnénk. A korallok gyönyörűek, de hát a Sinai környékén legalább ilyen szépek, ha nem szebbek. Erőlködünk, erőlködünk, kiúszunk a déli leszakadásig, de semmi. Kicsit csalódottan fejezzük be a merülést, előzetesen más elvárásaink voltak a szudáni vizekkel szemben.

A kapitány engedélyével, meg a szakács jó lelkűségét kihasználva a második merülésre leviszünk egy hatalmas tonhal darabot. Letesszük egy hatalmas táblakorallra és várunk. A víz továbbra is áll. Vagy 20 percig nem történik semmi, aztán megjelenik egy nagy sügér. Na, talán most történik valami. De még ez az egyetlen ragadozó is unottan fordul el a termetes haldarabtól! Nem hiszünk a szemünknek! Ilyen nincs! Minden adva van és csak a nagy semmi. Hogy fogunk mi így cápákat fotózni, videózni? Egyáltalán nem bánkódunk, amikor leoldják a hajót, és délnek fordulunk, az Abington felé.

 

 

Abington-zátony

A Dungunab-öböl térsége rendkívüli hely. A sekélyebb részen, a zátonyok áttekinthetetlen

labirintusában található a Mesharifa-csatorna, ahol időnként több száz(!) manta rája gyűlik össze. A nyílt tengeren pedig, alig 5-8 kilométeres távolságban három világklasszis zátony található: az Abington, az Angarosh és a Merlo. Az Abington a legészakibb fekvésű. Pár száz méter átmérőjű, torta alakú zátony, a keleti oldalán egy szép terasszal. Jellegzetessége az olaj fúrótoronyhoz hasonló szerkezetű automatikus világítótorony a közepén. A zátony elég nagy, hogy hajónk biztonságosan leköthető legyen a déli oldalán még ebben a meglehetősen szeles időben is.

Furcsa módon az áramlás délről jön, majd kelet felé fordul. Szinte repülünk vele. Az első percben egy megtermett ezüst uszonyvégű cápa kanyarodik hozzánk, mindenkihez odaúszik, egészen közelre. Gyönyörű, végtelenül elegáns! Ahogy kiérünk a keleti teraszhoz, nincs más választásunk, mint lent maradni 30 méteren, a terasz leszakadásának a takarásában. Nincs semmi a kékben, pedig itt pörölycápáknak kellene lenniük. Az északi kanyarban kiszállunk az áramlásból és felmegyünk a teraszra. A főzátony itt már védettséget ad. Teknős, alvó bébi fehér uszonyvégű, napóleon, de semmi nagy vad. Visszaóvakodunk a déli oldalhoz, ahogy kidugjuk a fejünket, szinte letépi a víz a maszkunkat. Maradunk a keletin, egészen a merülés végéig.

A második és a harmadik merülés szinte azonosan játszódik le, egy fontos különbséggel: a délutánin pörölyök a mélyben! Nem nagy csapat, talán 6-8, de termetesek. Többen lemennek hozzájuk, én maradok, mert az 50-55 métert túlzásnak tartom harmadikra. Aztán szívom a fogamat, mert Laci nagyon jó videó felvételeket készített. Na, nem baj, majd legközelebb.

 

Angarosh-zátony

Bár ez már az arabból angolosított neve a zátonynak, az eredeti, nagyon hasonló név fordítása: „A cápák anyja”. A Pfeiffer- és Abington-zátonyok után egy kicsit kétkedve ízlelgetjük a szót, na de, legyünk optimisták! Erre a tulajdonságra bizony hamarosan nagy szükségünk is van, mivel az Amorina-t a Magarsam-szigettől keletre, egy védett lagunáben horgonyozzák le és mi a Zodiac gumicsónakokat használjuk, hogy elérjük az 5 kilométerre, kint a nyílt tengeren lévő falatnyi zátonyt. Alig fele úton járunk, amikor rohamosan keményebb lesz az északi, eddig sem gyengécske szél és egyre nagyobb kereszthullámok között döngicsélünk kelet felé. Ahogy az első, közel négyméteres hullámból jócskán jut a csónakba, pánikszerűen kezdjük el a vizet kimerni. Még a felét sem vödröztük ki, amikor újabb hullámból löttyen be vagy százliternyi. Aztán megint és megint. A meregetés egyre reménytelenebb, abba is hagyjuk, semmi értelme. Sokszor derékig ülünk a vízben, rettegve nézzük az egyre több tajtékos óriást. Közel vagyunk a pánikhoz, ráadásul kormányosunk egyre idegesebben szemléli a nap miatt erősen csillogó vízfelületet. Esélyünk sincs megpillantani a zátonyt, túl nagyok a hullámok. Többen javasolják, hogy forduljunk vissza! De innen? Semmi értelme, mert már közel kell, hogy legyünk a zátonyhoz. Vagy már túlmentünk rajta? Vagy még sem? Akarsz róla beszélni? Elveszítjük a másik Zodiac-ot a szemünk elől, közben éppen csak sikerül a műanyag üzemanyag tartályt elkapni, mert simán kivitte a víz. A motor félig víz alatt, csoda, hogy még mindig működik. Megbeszéljük, ha borulna a csónak, mindenki kapaszkodjon bele, mert az álmoskönyv szerint itt elsodródni nagyon rossz ötlet. Aztán egy hullám tetején megpillantjuk a másik csónakot, alig 60 méterre tőlünk. Abban ül a kapitány, aki integet, tartsuk az irányt! Aztán még tíz perc és két hullámhegy között meglátjuk a pici, sárga homokpadot - amit a víz hordott össze a zátony tetején - pontosan előttünk! Huh, mekkora megkönnyebbülés! Többen azt javasolják, hogy próbáljunk kimenni az alig 30 méter átmérőjű homokszigetre, merjük ki a vizet, aztán várjunk, hátha a hajó értünk jön egy idő után.

Mi a merülés mellett döntünk, ha már így megszenvedtünk érte. Bekapcsolom a videokamerát, befordulok a vízbe, szinte azonnal elkap az áramlás. Húsz méterről visszanézek, jönnek-e a többiek? Felettem több ezer barrakuda formál feketéllő felhőt, mellettük nagy selyemcápa. Úgy terelgeti őket, mint puli a nyáját. Az első terasz szélén, 25 méteren rókacápa suhan el. Nagyobb a farokuszonya, mint az egész teste. Egy szép ezüst uszonyvégű cápa tűnik fel a kékből, érdeklődően úszik oda egyenként minden búvárhoz - köztük az alig pár méterre lévő kapitányhoz is - mintha udvariasan bemutatkozna. Nincs időm kinézni a kamera mögül, csak az ezüst uszonyvégűre koncentrálok. Aztán hatalmas, sejtelmes árnyak bukkannak fel a nézőkében: pörölycápák! Nem tudom eldönteni, melyik van a legjobb pozícióban, egyikről a másikra váltok. Legalább 40-50 példány, felettem, előttem és egyre csak jönnek felém. Lenyűgöző! Közben az órám elkezd sípolni. A fedélzeten 35 méterre állítottam, hogy figyelmeztessen, mert videózás közben nem tudok ránézni a komputerre. Aztán az egyik hatalmas példány egyenesen rám úszik, jól megnéz, alig egy méterről fordul el. Minden búvár videós álma válik itt most valóra. A többi cápa is kifordul. Hallom, hogy a kapitány víz alatti dudája többször megszólal. Biztos a többieknek jelzi a pörölyöket, nem nézek ki a kamerából, úszok a cápákkal. Aztán, már kicsit gyengébben, megint a duda. De ekkor egy kapitális selyemcápa ír le felettem egy kört. Nem hiszem el, egyszerűen nincs időm kikapcsolni a kamerát!

Aztán már nincs több cápa, egy pillanatra körülnézek. Hűha, hol a zátony???!!! Csak a feketés kék vizet látom magam körül és közben az Aladin kijelzőjén a 35 méter 40-re majd 44-re, majd 46-ra vált. Ezerrel pumpálom a levegőt a jacket-be, keményen dolgozom az uszonyokkal, de az áramlat iszonyú erővel nyom lefelé. Magam alatt meglátok két, szinte vízszintesen lebegő buborék füzért. Még mélyebben is vannak búvárok??? Lehet, hogy ők látják az alsó teraszt? Talán egy percig megyek a füzérek után, amelyek továbbra sem jönnek feljebb, amikor ráébredek, nagy a baj! Ezekhez nem tartoznak búvárok, ezeket az áramlat tépte el tőlük és én teljesen rossz irányba úsztam. A szívem a torkomba ugrik, a lélegzetem szinte fékezhetetlenül gyorsul. Némi víz is jön be a csutorán, felfordul a gyomrom. Közel a pánik. Brávó, több mint 700 vörös-tengeri merülés után ekkora baromságot összehozni! Itt vagyok még mindig 40 méter alatt, a nagy semmiben, alattam vagy 600 méternyi víz. Esélyem, hogy visszajussak ebben az őrült áramlatban a zátonyhoz, kevesebb, mint NULLA! Nem pereg le az életem, nem gondolok senkire és semmire. Aztán furcsa módon egy gondolat ugrik be: ezeket a felvételeket vissza kell, hogy vigyem a hajóra, ezekkel nem punnyadhatok meg csak úgy! Kínos lassúsággal kezdek emelkedni, 35, 25, 15 méter, elengedett a víz! Próbálom a lélegzetem ütemét normalizálni, de nem nagyon megy. A kimerültségtől, meg a sós íztől a számban hirtelen rám tör a rosszullét. Amit soha nem tudtam volna elképzelni, az bekövetkezik - minden gond nélkül hányok a víz alatt. Nahát, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű. Csak az ütemet nem szabad eltéveszteni, mikor legyen bent, illetve kint a csutora! Tíz méteren hosszabban ellebegek, majd ötön is, nehogy baj legyen. Bár az Aladin nem mutat dekó időt - összesen alig húsz perc telt el - de ahogy én ott lent lélegeztem….

Amikor felérek a felszínre, lesápadok. Az egyik hullámhegy felemel – a Zodiac-ok vagy fél kilométerre vannak tőlem! Szép. Sebaj, majd felfújom a jelzőbóját. Hoppá, csak fújnám. Edinél maradt, aki sokkal óvatosabb volt, semmint hagyja magát elsodortatni. Rövidesen megszűnni látszik magányom, egy termetes selyemcápa tűnik fel és kezd el körözni körülöttem. Egyelőre tartja az 5-6 méter távolságot, de meddig? Jön még több is? Esetleg óceáni fehéruszonyú? Máskor milyen boldog lennék ettől, de most valahogy nem megy. Eltelik 20 perc, a felállás marad. Lányos zavaromban eszembe jut, talán be kellene kapcsolni a kamerát! Bármi is fog történni, azért egy jó záró kép fel tud egy felvételt dobni. Hirtelen a cápa ezerrel eltép mellőlem. Mi a fene! Aztán, szinte a még ki sem „hűlt” vízben, egy hatalmas, fekete hímdelfin süvít el, egyenesen a cápa után. Szóval, még is csak vannak csodák? Persze, nincsenek, csak nagy valószínűséggel egy delfin csapat lehetett a közelben és a selyemcápák étlapján a kis delfinborjak előkelő helyen szerepelnek. Ezt viszont a nagy hímdelfinek nem veszik jó néven. Közben a szél és a hullámok már vagy száz méterrel közelebb visznek a csónakokhoz. Javulnak az esélyeim. Aztán újabb 20 perc telik el és az egyik Zodiac felém tart! Még is csak megnézhetjük azokat a felvételeket. A csónak mellett megint rám tör a rosszullét. Szégyellem magam a többiek előtt, hiszen idáig óvatos, megfontolt búvárnak tartottam magam. Ez a kaland egy kicsit megtépázta a magamba vetett hitemet. Minden erőm elszállt, alig tudnak beráncigálni a csónakba. Csak ülök, és bambán vigyorgok. Feleségem nem korhol, de a szemét látva ez még rosszabb, mint ha letolna. A kapitány vígasztal és egyben elmondja, hogy mind a kétszer nekem dudált. Először azért, mert pár méterrel mögöttem egy négyméteres tigriscápa jött fel az alsó teraszra, gondosan és igen közelről megszemlélve pár búvárt, köztük az én hátamat is. Majd másodszor azért, mert ő már látta, még pár méter és elszállok a terasz felett, mint a győzelmi zászló. Először majdnem utánam jött, de a tigriscápa miatt enyhén szólva is markolatig berosált és szerényen próbálta magát korallnak tetetni. Megegyeztünk - bár egy tigriscápát látni rendkívüli esemény - talán jobb volt, hogy magányos utamon nem tudtam róla, egy ekkora dög is a közelben van. Ezen túl két születésnapot fogok ünnepelni.

A visszaúton megint megpróbálunk elsüllyedni. Kiderül, hogy a kapitánynál van egy vízhatlan rádiótelefon, tehát volt és van kapcsolatunk a hajóval. Csak a formaság kedvéért kicsit merjük a tízliteres konzervdobozzal a vizet, de aztán abbahagyjuk, minek? A kapitány, homlokára tolt napszemüveggel, hóna alatt a féltve őrzött rozsdás, valamikor tejporos bádogdobozzal rezzenéstelenül szegezi előre a tekintetét. Ilyenek lehettek ősei, több száz évvel ezelőtt az elemekkel harcolva. Maga a megtestesült nyugalom. Az összhatást azért minden harmadik percben nagyban rontja, hogy a hullámok továbbra is átsöpörnek rajtunk, sokszor hónaljig tűnünk el a vízben. Tényleg megkönnyebbülten sóhajtunk fel, amikor feltűnik az Amorina. Közel negyven perc „raftingolás” után ismét a fedélzeten vagyunk. Én eldőlök, mint a homokzsák. Muszáj aludnom egy kicsit, nemsokára megint merülünk….

A második merülésre sokat javult az idő, így a hajó le tud kötni a zátony mögé. Bár megpróbálnak lebeszélni – pihenjek még, meg ilyenek – nem akarom kihagyni ezt a merülést sem. Megígérem, hogy jó fiú leszek. Az áramlás is jelentősen csökkent, de dacára a kedvezőbb körülményeknek, nem kívánkozom a mélyebb teraszra. Túlságosan friss még az élmény. Meg is lesz a jutalmam, Edin és rajtam kívül senki más nem látja azt a hatalmas manta ráját, amelyik halál nyugodtan felsiklik a teraszra. Lenyűgöző látvány. A közel négy méteres jószág alig lebbentve „szárnyait”, méltóságteljesen köröz az első terasz felett, alig 20 méteren. Teljesen alá tudok férkőzni, ha akarnám, megérinthetném a hasát. Nem akarom, mert biztosan megriadna. Ez így szép, így teljes. Csodálatos videót készítek, majd átváltok a Nikonos-ra. Bizony, most jól jön a halszem objektív. Néha még a 12 mm-es lencsébe sem fér bele a manta, annyira közel jön. Közben a többiek is visszaérnek. Most már egy tucatnyi búvár ámul, ahogy az elegáns óriás egyre másra rója köreit, semmitől és senkitől sem zavartatva magát. Még amikor öt méteren töltjük a biztonsági megállónkat, akkor is látjuk lent a „B2”-es bombázót.

Sajnos, harmadik merülésre nincs mód, a szél felerősödik, el kell hagynunk az Angarosh-t.

Délnek fordulunk, az alig másfél kilométerre lévő Merlo-zátony felé.

Merlo-zátony

Ez a zátony a legnagyobb a három közül, így az erős északi szél által felkorbácsolt tenger elől tökéletes menedéket nyújt. A zátony kelet-nyugati irányba elnyúló, hosszúkás képződmény.  A keleti sarkon egy hatalmas oszlop – talán 40-50 méter is lehet az átmérője – található, mielőtt a szokásos teraszra érnénk. A főzátony fala nagyon szép, korallal dúsan borított. Hatalmas barna ráját, óriási púposfejű papagájhal csordákat látunk. Ezek a víz alatti bölényhez hasonló, méteres halak csak ezeken a déli vizeken láthatóak. Amikor nyugton maradunk, kíváncsiságuk legyőzi ösztönös félelmüket, és egészen közelre merészkednek. Apró, bamba gombszemeik kísértetiesen hasonlítanak a bölényekéhez. Az oszlop keleti oldalán öreg teknős tépkedi a korallt. Bár van már egy csomó teknős felvételem, ez annyira nyugodt, olyan szépen beáll fölém, hogy nem állom meg, elindítom a kamerát. Talán egy perc az egész, de amikor magam mögé pillantok, még éppen látom a magányos pörölycápát, ahogy „csúfondáros” vigyorral a szája körül hasít el tőlem. Na, ezt jól eltoltam! Ha várok egy kicsit, pont szembe jőve láthattam volna a cápát. Azért szép merülés volt, csak hát a nyomába sem ér az Angarosh-nak.

Quita-el-Bana-zátony

A Merlo-zátonytól 17 kilométerre délnek található ez a majdnem tökéletesen kör alakú zátony. Körülötte nagyon kék és nagyon mély víz. Ahogy kiborulunk a csónakból, majd nem ráesek egy ördögrájára. Egy darabig elviseli, hogy követem felülről, de aztán elege lesz. Egy gyors uszony mozdulat és már el is tűnik. Azért ez nem rossz kezdés. Alig van áramlás, nagy dolgokra nem nagyon számíthatunk. Nagyon sok fehér uszonyvégűt látunk, mintha önkormányzati választást tartanának. Feltűnő, hogy mennyi köztük a tápszeres kinézetű. Az Elphinstone kövér egyedeihez képest ezek itt úgy néznek ki, mint ha csak az ENSZ élelmiszer segélyére várnának, etiópiai útlevéllel. Aztán belefutunk egy kapitális barrakudába. A több mint másfél méteres példány nem is zavartatja magát, hatalmas agyarait villogtatva szemlél bennünket. Nem lenne jó, ha azok a fehér fogak a kezünkön csattannának. Kicsit távolabb egy sérült doktorhal úszkál. Sötét oldalán fogsor lenyomatok. Éppen csak kicsúszhatott egy méretes tonhal szájából. Egy nagy muréna, erősen félrecsúszott alsó állkapoccsal ásít ránk a függőleges falból. Úgy néz ki, mint egy viseltes Tyson-edzőpartner. Szinte körbeérünk, mire 50 bart mutat a műszer.

Vissza a hajóra, szinte már a számban érzem a királyhal ízét. Bár iszonyú drága a sör, de ezekre a merülésekre muszáj egyet legurítani. Vöröslő alkonyat, az álom puhán telepszik rám. Nem volt semmi ez a nap sem.

………………………………………………………………………………………………………………………………….

Egy "rövid" videó összeállítás is készült erről a fantasztikus útról. Az FB oldalamon tudtam csak megosztani, némi "technikai" problémát leküzdve.

Folyt. köv., hiszen eddig 13x voltam Szudánban, volt még érdekes esemény.....