2010. október 25., hétfő


2010. augusztus 04-10. – Cassiopeia - Marsa Shouna


Talán ez az első alkalom, hogy nem sajnáltam, amikor eloldják a hajót az Elphinstone-tól….
Éreztem, akár napokig maradhatnánk, akkor sem látnánk nagyvadat, annyira áll a víz. Irány vissza, északnak.

Aznapi harmadik merülésünkre a Marsa-Shouna nevű békés parti öbölben készülődünk. A több száz méter széles öböl egy vádi vége, amit évezredek alatt a ritka téli esők után a hegyekből lezúduló áradat vájt ki a sivatagban és végül a parti koráll padban.
Az öböl túloldalára visznek át bennünket, a parttól vagy 300 méterre is lehetünk. Az eligazításon kb. 10 méteren lévő, tengeri fűvel borított homokos feneket jósoltak, gigászi teknősökkel.

Majdnem bejött! Víz van, ebben nem tévedtek, a többi viszont nem stimmel. 20-25 méter mélységen a fenék, tengeri fű sehol, a teknősökről nem is beszélve. Ahmed pár pillanatra felélénkül a számára is váratlan látványtól, majd ismét félkómába süllyed és 10 méteren elkezdünk úszni a part irányába. Csak úszunk és úszunk…... Néha kérdően ránézek, de ő csak rendíthetetlenül mutatja az irányt az egyre romló minőségű, homályos vízben. Felidézem a fiatal fiú macska esetét, amikor az öreg macska elvitte, hogy bemutassa a lányoknak…. Kezdek arra gondolni, hogy ha ez a teknősözés, akkor én lassan végeztem is. De ekkor irdatlan táv leúszása után biztatóan elkezd emelkedni a fenék, hatalmas tengeri fűmező tárul elénk. Aha, szóval csak bemelegítettünk!


A látás pocsék, de hatalmas gödröket látunk a fenéken, ez biztató. Pár perc után átlátszatlan, felkavart homok „gömböt” látunk, mintha buldózer dolgozna a víz alatt. Ahogy közelebb érünk, majd’ kiesik a regulátor a számból - a homályból egy gigászi teknős bontakozik ki, ahogy rendkívüli odaadással zabálja a füvet! Sok teknőst láttam már, de ez a kanapé méretű nem kispályás, az szent.
Meglepjük, mint darazsak a mézet. Kicsit arrébb megy, így van esélyem, hogy tisztább felvételt készítsek róla. Méla undorral néz bele a pár centire lévő objektívbe, majd iszonyú lomhán felemelkedik és dúsabb terület után néz – itt már csak a puszta homok maradt. Vele tartok, de alá nem merek úszni, pedig látványos nézőpont lenne a videón. Mi van, ha gondol egyet és letottyan? Évekig mindenki ezzel cukkolna, ha a többieknek kellene kiszedni alóla. Megnézem, ráadásul fiú! Na, még csak az kéne!

Úgy 40-50 méter után dúsabb „rétre” érünk, ismét önfeledt csámcsogás, én is kifújom magam. Jé, hát a többiek????? Azt hittem, mindenki jön velünk………… Hát nem, ismét csak kettecskén – én és a kanapé. Na, ebből megint leszúrás lesz, de most már nincs mit tenni, a látás max. 5 méter, esélyem sincs megtalálni a többieket, az meg totál felejtős, hogy ebben a pocsolyában én felmenjek a felszínre – még leégne a fejem teteje, nem kentem be. Ekkor indul öreg barátom a felszín felé levegőt venni. Ahogy felnézek, egy másik pedig éppen lefelé jön! Félúton találkoznak, puszi, puszi, aztán az újfiú pont előttem landol, alig pár tonna homokot felkavarva. Huh, ilyen lehet egy víz alatti nukleáris robbantás után a látvány. Kiváló téma. Kérdően nézek rá, de nem említi, hogy látott volna búvárokat a felszínen. Akkor minden O.K. Hosszan veszem, aztán búcsút intek, indulok a túlsó oldal felé.
Még két gigászba botlok bele, de a többiek sehol!

Bója fel, majd lassan én is. Na ja, a Zodiac pont a másik oldalon dolgozik, így elkezdek tempózni a hajónk felé, nincs is olyan messze.
A fedélzeten Ahmed próbálja szóba hozni, hogy már megint elszakadtak TŐLEM:-))))), de aztán inkább rátér egy hatalmas tüskés rája leírására, amit láttak. Na, ezzel el is rontotta a kedvemet, éppen ideje egy hideg sörnek! Valahogy ráérzett, hogy ezzel keményebb hatást ér el, mintha leszúrna. Már az sem vígasztal, amikor töredelmesen bevallja a maratoni úszás okát: azt hitte, hogy egy másik öbölben vagyunk, ott mindenhol sekélyebb a víz…… Aztán, keményen küzdve le-lecsukódó pilláival, elköszön, megy aludni. Pedig a Ramadan csak egy hét múlva kezdődik, de ő már szigorúan edz rá.

2010. október 5., kedd

2010-Cassiopeia -- Elphinstone


Elphinstone-zátony

Tizenöt éve merültem itt először, az első merülésen semmi érdemlegeset nem láttunk, ennek ellenére nagyon tetszett. A zátony formája lenyűgöző és sokat ígérő volt. A kontinentális talapzaton túl képződött, igazi mélytengeri zátony, a Vörös-tenger egyik legfurcsább képződménye. Úgy kell elképzelni, mintha egy gigászi méretű tengeralattjáró lenne itt elsüllyedve. A kb. 350x30 méteres „parancsnoki torony” maga a zátony, ami felér a víz színéig, a 30-40 méter mélyen lévő hajótest pedig északon és délen kb. 150 méternyit belenyúlik a nagy semmibe. Mindent dús, sokszínű lágy koráll borít, millió Anthias hal által alkotott piros felhőbe burkolva. Bármikor, bármi jöhet. Még sokszor jártam itt 1995 után és jöttek is: pörölyök, manták, Longimanus-ok, Sivertip, Whitetip, Grey Reef és tigriscápák, delfinek, teknősök. Volt, hogy egy teljes hetet az északi plató sekély része felett voltunk egyedüli(!) hajóként kikötve, csak be kellett fordulni a vízbe.

A déli plató kevesek által ismert és látogatott jellegzetessége a kb. 55-60 méteren lévő „Arch”, ami egy hatalmas, 6-7 méteres sugarú boltív a zátony testében, itt át lehet úszni
az egyik oldalról a tíz-tizenöt méterre lévő másikra, de ne tegyük! A boltív belsejében egy hatalmas koralltömb található, amely olyan, mint egy szarkofág.

Az északi terasztól 40 méteren egy mély repedéssel különül el a Monkey-head-nek hívott, jellegzetes tömb, innen a plató 55 méteren folytatódik, majd kb. 100 méter után még mélyebbre törik le. Ha a negyvenöt méter mélyen lévő csücsköt oldal irányban elhagyjuk és kiúszunk a blue-ba, egészen szédítő érzés fogja el az embert, mintha az űrben lebegnénk, nincs viszonyítási pontunk, csak a társaink. Az alig pár méterre elkeskenyedő terasz vége 30 méter után már beleveszik a kékségbe, alattunk 80-100 méter mély a víz.

Ha erős és rossz irányú az áramlás, senkinek sem ajánlom ezt az "én-vagyok-a-kis-kíváncsi-gyertek-csak-halacskák!" stílusú uszikálást a teraszok végeihez, mert belekékül, mire visszajut a "toronyhoz"! Már pedig ez a zátony az egyik leghírhedtebb az erős áramlásairól a Vörösön!
Ha nem annyira brutál az áramlás, meg lehet kockáztatni, hogy utazunk kifelé, de 20 méterenként meg kell állni és megpróbálni visszafelé úszni. Ha nagyon keményen kell dolgozni, azonnal vissza kell fordulni! Még mindig jobb húsz métert legyűrni valahogy, mint százat!

A legjobb módszer, ha azt a platót választjuk merülésre, ahol az áramlással ellentétesen kell kiúszni a plató végéhez. A jó irányt a halak is mutatják, mindig szembe helyezkednek az áramlattal. Ha elfáradunk, az áramlat visszavisz a főzátonyhoz.

Sajnos, sokan nem ezt az eljárást követték, az áramlattal mentek ki a végekhez, ami nagyon élvezetes az elején! Csak a megdöbbenés akkor jön, amikor meg kell fordulni és visszaúszni 30-35 méter mélyen, szemben az áramlattal!!! A komputer hamarosan azt jelzi, hogy a fenékidőnk igen csak a végén jár, perceken belül dekó lesz, a nyomásmérő szerint a levegőnk is vészesen fogy, pedig már igen sűrűn és mélyen szívjuk, a főzátony fala pedig még csak nem is látszik!!! Ha feljebb emelkedünk, esélyünk sincs azt elérni, annyira nyom a víz vissza, ha maradunk lent, a kicsit védettebb zónában, hogy lesz levegőnk a dekó időre? Kiváló helyzet a pánik kialakulásának tanulmányozására
.

Nagyon szomorú, de döbbenetesen hosszú a lista azokról, akik ezt valószínűleg átélték - de csak kevesen tudták elmondani….. Voltak szerencsés kimenetelű esetek is, de többnyire a rossz helyzetfelmérés és döntés vége tragédia lett. Voltak, akik elsodródtak és soha nem lettek meg, voltak, akik szerencsésebbek voltak és pár óra, esetleg nap(!) után megtalálták őket a nyílt tengeren, volt, aki egyedül kiúszott a partra, amely 12 km-re van(!!!), viszont három társa örökre eltűnt, volt, akit szerencsésen még időben vittek a dekó kamrába és volt olyan, akinek már késő volt Marsa-alam-ba érni……... Az Elphinstone történetében nagyon sok fekete nap volt eddig, tiszteljük!

Ezért is voltam meglepődve, amikor tavaly simán lehoztak totál gyakorlatlan búvárokat az északi plató végére, ahol némelyiknek már csak 70-80 bar levegője volt TÍZ perc eltelte után!!! Még jó, hogy a vezető nem feledkezett bele a pörölyök és a tigriscápa nézésébe, hanem leellenőrizte a nyomásmérőket és azonnal visszaindultak. Szerencsére, az áramlás nem volt erős, de ez akkor is durva volt. A másik oldalon meg egy teljes héten keresztül csesztettek, ha elúsztam pár méterrel arrébb videózni, mert a biztonság az első……


Érthetetlenül, a Vörösön főbenjáró bűnnek számít, ha valaki elsodródik, szinte mindig adott pontnál kell feljönni, még itt is! Sok tragédiát meg lehetett volna előzni, ha erős áramlat esetében egy-két biztosító Zodiac várakozott volna a nyílt vízen. Ez még a mai napig sem így zajlik. A Maldívon szinte mindennaposak a rendkívül erős, kezelhetetlen áramlatok, de ott a merültetők fel vannak erre készülve: a dhoni az ugrás helyétől akár 2 kilométerrel távolabb várja a búvárt, hogy a felszínre emelkedjen. Kíváncsi vagyok, mikor fogják ezt a módszert itt is alkalmazni?


Elismerem, nagyon nehéz úgy megszervezni a túrákat, hogy elfogadható bevétel is legyen, meg mindenki elégedett legyen a merülő helyekkel és a biztonság se legyen lazán kezelve. Régebben ezt egyszerűen oldották meg: nincs 100 tengeri merülésed? Sorry, barátom, akkor nem tudunk elvinni a Brother’s-re! Igaz, akkor még kevés volt a szafari hajó és relatíve sokan akartak feljutni rájuk.

Nagyon-nagy felelősség nehezedik a vezetők vállára! Szinte senkit nem ismernek, az ő érdekük, hogy ne legyen baj, ezért néha a tapasztaltabb búvárok számára túlságosan is kötöttek ezek a programok. Becsületükre legyen mondva, többnyire megpróbálják a legjobbat kihozni a lehetőségekből, de fotósok-videósok számára sokszor állandó vita egy ilyen túra. Persze, őszintén bevallom, az alant pár sorral leírt itteni merülési stílusom – régen volt, ma már megfontoltabb vagyok, becs’ szóra! – sem igazán követendő……

Sok-sok évvel ezelőtt történt. Egy svéd srác volt a partnerem. Kint a kékben belefutottunk egy 15-20 pörölycápából álló csapatba, be is úsztunk közéjük - ha jobban meggondolom, lehet, hogy ők úsztak körénk, csak ez nem hangzik olyan bátran - amely pofátlanságon a cápák annyira meglepődtek, hogy csak köröztek és köröztek! Életem egyik legmaradandóbb búvár élménye volt, ahogy a kék semmiben lebegve a hatalmas pörölycápák felhőjében lebegtem. Nagyon nehezen szabadultam a semmihez sem hasonlítható érzés rabságából, az adrenalin szintem az egekben volt. Pedig ezek azok a szituációk, amikor nagyon könnyű elfeledkezni arról, hogy a zátonyhoz való visszajutás az egyre erősödő áramlatban rendesen le fogja apasztani a maradék levegőt, ráadásul feljebb is kell menni, és így már nem gyerekjáték a terasz felett 15-20 méterrel magasabban úszni. Az embernek az az érzése, hogy szinte csak centiket halad, mert nincs mihez viszonyítania a mozgását. Mire körülnéztem, a svéd srác már sehol sem volt, ideje nekem is visszaindulni! Itt kell megköszönnöm feleségemnek az előrelátását, aki némi extra levegőt tartalékolva várt a terasz tövénél, így módomban áll ezeket a sorokat megírni. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, míg megláttam lebegni 15 méteren. Tudta, hogy nem fogok ellenállni a kísértésnek, amit ez a páratlan alkalom kínált. A svéd srácnak sem maradt túl sok a palackjában, de őt is kisegítették. Szóval, ne így csináljátok, mert ez már elég közel volt az orosz ruletthez…..


Na, remélem, sikerült mindenkire jól ráijeszteni? Akkor visszakanyarodnék az idei utunkra. Nagyon rövid leszek: semmit sem láttunk!!! Pedig mindig kiúsztunk vagy 100 métert az északi plató végétől, bele a nagy semmibe. Egy bébi cápa nem sok, annyit sem láttunk a merülések alatt - igaz, szinte zéró áramlás volt. Totál csalódás, ezt nem gondoltam volna, főleg a tavalyi, pontosan ebben az időpontban, augusztus elején szervezett utunk után! Tucatnyi Longimanus, pörölyök és egy hatalmas tigriscápa volt akkor a teríték szinte minden merülésen. A Longimanus-ok végig ott lihegtek a nyakunkban a biztonsági megállókon, a hajó lépcsőjét bökdösték. Tigrist látni meg több volt, mint szenzáció! Még a frissen vizsgázottak is látták a keleti fal mellett, alig 15 méteren, csoportjuk körül pedig úgy köröztek a Longimanus-ok, mint a terelőkutyák!!! Más meg húsz évet várt egy ilyen alkalomra……

Szóval, ismét bebizonyosodott: a tenger nem állatkert, itt mi vagyunk a rács másik oldalán, minket néznek meg, ha egyáltalán akarnak!