SZUDÁN, 1999 – MINDEN BÚVÁR VÁGYÁLMA
Miért Szudán? Hogy van az,
amikor meghalljuk ezt a szót, búvár énünk azonnal feléled és várakozással teli
izgalom uralkodik el rajtunk? Amikor réges-régen Cousteau filmjeit láttuk, vagy
Hans Hass könyveit faltuk, már a „métely” belénk költözött. Biztos vagyok
benne, hogy akkoriban nagyon kevesek számára lehetett a búvárkodás gondolata
alig realisztikusabb, mint az Everest tetején állni, vagy átkelni az
Antarktiszon. A sok rövidnadrágos kiskölyökből régen meglett családapák lettek,
akik közül néhányan beléphettek a csodák birodalmába, a trópusi tengerek
mélyére. Aztán ez a generáció továbbadta a vágyódást, az álmodozást a
fiatalabbnak, bár számukra ez már többnyire nem ugyanazt jelenti, hiszen az ő
lehetőségeik napjainkban sokkal bővebbek. Ma már az a kevés szerencsés ember – képviselje
bármelyik generációt - aki eljut például Szudánba, úgy érezheti, hogy mindent
megkapott az élettől, amit csak az extrém búvárkodás jelenthet.
Miért extrém? Mert a
szudáni zátonyok sokkal vadabbak, elhagyatottabbak, mint az egyiptomi vizekben
találhatók. Az áramlások ereje sokszor félelmetes. A mélységek lélegzet
elállítóak, az élővilág, különösen a cápák vonatkozásában, rendkívül gazdag.
Igen, aki felvállalja a drága, külön repjegy árát, a nem olcsó szudáni
engedélyek és adók kifizetését, az egyfajta időutazást tehet. Ilyen lehetett
30-40 éve a Sinai, vagy Hurghada környéke az élővilág tekintetében. Míg a
statisztikák szerint Egyiptomban 500 000-600 000(!!!) búvár turista fordul meg, addig Szudánban
ez a szám maximum 2-300 évente.
Miért a cápák? Vannak, akik ezt nem vallják be nyíltan, de
szinte mindenki a cápák miatt jön ide. A Vörös-tengernek nincs máshol ehhez a
térséghez fogható területe. Egyiptomban már csak néhány nyílt vízi zátony nyújt
ehhez hasonlíthatót, az is csak ideig-óráig. Már a déli területeken is egyre
nagyobb számban látni hajókat, és egyre kisebb számban cápákat. Manapság már
sokszor a Brothers, vagy az Elphinstone is úgy néz ki, mint ha a Jackson-zátonynál
lennénk. Szudántól délre a jemeni halászok nagyon sok helyen szinte kiirtották
a cápákat. A szudáni vizeken viszont az számít ritkaságnak, ha valaki nem lát
cápát a merülés alatt. Egyes zátonyoknál elképesztő cápa populációt
találhatunk, nem ritka a 40-50 pörölycápából álló csapat sem. Itt az a
kivételes, ha ez a szám 100-150 körül van. Nem ritkák a selyem-, óceáni
fehéruszony végű, ezüst uszonyvégű cápák sem. Néha még tigriscápa, és
cetcápa is felbukkan. Szürkecápák egyes
helyeken tucatjával kísérik a búvárt.
Miért csak az év egy része
alkalmas a búvárkodásra? A június elejétől október végéig terjedő időszak
rendkívül forró. Egyáltalán nem ritka a 44-46 fok. A hajók többsége nem
légkondicionált, szinte lehetetlen az alvás, pihenés. A víz nagyon meleg, a
cápák, különösen a pörölycápák mélyebbre költöznek. Novemberben, decemberben,
januárban ugyan a víz hőfoka nem süllyed 25 fok alá, de a szél általában
viharos, a tenger vad, egy csomó zátonyt nem lehet elérni. A legjobb időszak
februártól május végéig terjed. Persze, ekkor sem lehet kizárni egy hatalmas
homokvihart, vagy egy plankton virágzást. Mi voltunk tavasszal is, nyáron is –
biztos, hogy júliusban nem mennénk vissza még egyszer. A déli területeken
(Suakin-szigetek) pedig még több tényezőnek kell szerencsésen együttállnia. Nem
elég a sima tenger, de az uralkodó áramlásnak is északinak kell lennie,
különben a délről jövő áramlás rengeteg planktont hoz a South-Suakin- szigetek
és a dahlak-i térség nagyon sekély vizeiről. Ilyenkor a látás alig 10-12 méter.
A sima tenger azért elengedhetetlen feltétel, mert az egész déli térségben
egyetlen kikötésre, éjszakázásra alkalmas zátony van, ahonnan Zodiac-kal, vagy
netán a hajóval el lehet érni a többit. A többi annyira kicsi, vagy fel sem ér
a víz tetejéig, hogy nem lehet lekötni a hajót. Ezektől délután már vissza kell
térni a Sha’ab-Anbar-hoz. Így nem csoda, hogy évente csak egy-két hajó jut el
ebbe az elhagyatott, gyakorlatilag felderítetlen zátony világba, a Vörös-tenger
közepére.
Egy tanácsot azért érdemes
elfogadni. Kezdőként nem érdemes ide eljönni, nem sok öröme lesz itt az
embernek minimum 100-150 merülés tapasztalata nélkül. És még a bónusz: akik a
fent említett könyveken kívül még a Dékány András csodálatos hajós történeteit
is olvasták gyerekként, azok el tudják képzelni azt a gyerekes örömöt – még
majd’ 50 évesen is – amikor megpillantottuk a hajónkat, egy hatalmas
háromárbócos vitorlást, a svéd zászló alatt futó gyönyörű hófehér hajót…..
Az Elba-zátonytól a Quita-el-Bana-ig.
Amikor 1999-ben, a júliusi
izzó napsütésben lekanyarodunk az országút szélén letűzött acélcső – mint
egyetlen előzetesen megadott támpont - mellett a tengerpert irányába Marsa-Ghalib-nál, rövidesen csodálatos látvány tárul a szemünk elé: a pusztaságban,
a sárga homokkal borított part ölelésében tinta kék színű öböl, annak vizén
pedig ott horgonyoz egy hófehér vitorlás, a háromárbocos svéd Amorina. Kairóból indulva, a 820 kilométeres
autózástól elgémberedve lassan kászálódunk ki a kocsiból. Hát mégis valóra vált
régóta dédelgetett álmunk! Annyi várakozás, halogatás után mégis csak itt van
előttünk az a hajó, ami Szudánba fog minket vinni! Nem mozdulunk, hagyjuk, hogy
szemünk beigya a látványt, agyunk felfogja: most nem jött közbe semmi, már csak
pár méter, néhány perc és a fedélzetre léphetünk. Egy karton cigaretta a parti
őrség tevés járőrének és tudjuk, kocsink biztonságban lesz még ezen az
elhagyatott területen is. Csomagjainkat egy nagy gumicsónak szállítja a
hajóhoz, nekünk csak a kamerás táskákra kell ügyelni. Felmászunk a kötélhágcsón
és tudjuk, érezzük, innen már le nem szállít senki sem bennünket!
Egyfajta eufórikus
állapotban mutatkozunk be a kapitánynak, foglaljuk el kabinunkat, ismerkedünk a
hatalmas hajóval. A többiek, németek, svédek, osztrákok még nem érkeztek meg.
Ők Európából jönnek, késik a gépük. Ráadásul a 300 km-re lévő Hurghada-ból még
jó pár óra, míg lezötykölődnek. Akkor még nem létezett a reptér Marsa-Alam
térségében hotelek meg pláne nem, sem a manapság felkapott egyre jobban
felkapott Marsa-Ghalib üdülő övezet. Aztán késő este ők is befutnak. Kicsit
elhűlve szemléljük a társaságot, velünk együtt 32 búvár! Te jó ég, hogy lesznek
ebből jó merülések?! Aztán lettek, de erről majd később.
Másnap, kora délután
végre az összes engedély megérkezik, kifuthatunk. Irány délkelet, a nyílt
tenger. Közepes erősségű északi szél fúj, így a legénység kibontja a vitorlákat
is. Szinte időutazás, amit most átélhetünk. A tengeri hajózás elmúlt
évszázadokban ragyogó dicsőségét idézik a 35 méteres árbocokon fehérlő vásznak.
Az 1934-ben épült – eredetileg az Északi-tengeren világító hajóként szolgáló „öreg
hölgy” - méltóságteljesen siklik a hullámokon. Néha gigászi tankhajókat,
konténerszállító óceánjárókat látunk, aztán ismét egyedül vagyunk a végtelen
tengeren. Időről időre hatalmas delfincsapatok élvezik a hajó orrhullámain való
játszadozást, majd ők is eltűnnek. És ez így megy egy napon, két éjszakán
keresztül, míg nem elérjük az első, merülésre kiszemelt szudáni zátonyt.
Persze, a főárbocon már régen a szudáni zászló lobog az egyiptomi helyett.
Utólag derült ki, hogy erre már nem volt a hajónak engedélye, így illegális
határátlépésbe keveredtünk, akaratunk és tudtunk nélkül….
Elba-zátony
Ahogy nyugati irányba fordulunk, a kapitány kiadja a
parancsot: vitorlákat le! Az árbocokat, a kereszt rudakat, mint hangyák lepik
el a svéd fiatalokból álló legénység tagjai. Ahogy később elmondják - dacára a szerény zsebpénznek - a teljes ellátás, a kaland, a merülések messze felülmúlják egy stockholmi McDonalds lehetőségeit.... Mint extra kaland, persze, a vendégek is beszállhatnak a
munkába, így közülünk a bátrabbak már másznak is a kötélhágcsókon felfelé.
Sajnos,
nekem a kamerát kell kezelnem, talán majd legközelebb…:-)
A szédítő magasságban
aztán már nincs visszaút a többieknek. Aki valamelyik keresztrúd szélére
került, különösen kitett helyzetet mondhat magáénak. Te jó ég, milyen lehetett
ez a munka viharos, jeges szélben, amikor a hajó is billegett a nagy
hullámokban?
Az Amorina egy védett lagúnában horgonyoz le. Minket az
időközben a vízre leengedett két, hatalmas Zodiac fog a zátonyhoz kivinni. Most
ébredünk rá, hogy felesleges volt a létszám miatt aggódni. A búvárokat négy
csoportra osztják, tíz perces időközökben indulnak a csónakok. Így soha sem
lesz együtt az összes búvár a víz alatt. Az alig 14 éves fiamat a legénység azonnal a szárnyai alá veszi, beosztják magukhoz az egyik Zodiac-ra - szinte irigyelem... A két Zodiac végig a közelben marad,
az egyetlen szabály a 40 méteres maximális mélység és minimum két búvárnak
együtt kell maradni! Természetesen, a csoportok forgóban váltják egymást,
amelyik ma az első volt, holnap a második lesz és így tovább. Nagyon okos,
profi módon megoldott merülési szervezés.
A víz nagyon meleg és kristálytiszta. A zátony északi
platóját merüljük. Hatalmas, magányos barrakudák, néhány fehéruszonyvégű cápa,
felhőnyi sznapper fogad bennünket. A homokos fenéken tucatnyi íj hal őrzi a
fészkét, óvatosan kerülgetjük őket. Nagyon rossz emlékeim vannak a támadó
íjhalakról. Gyenge az áramlás, így simán eljutunk a körülbelül 200 méter hosszú
plató széléig. Itt hirtelen leszakad a terasz, feneketlen mélység ásít felénk.
Sajnos, nem látunk pörölycápákat.
A második merülés a déli teraszon zajlik, annak is a
keleti oldalán. A terasz szélén egy magányosan álló koralltömbön hatalmas
lágykorall csokor virít, érdekes módon az egyetlen az egész térségben. A
narancs, vörös, bíbor, piros és lila színek kavalkádja gyönyörű kontrasztot
alkot a mélykék háttérrel. Pár méter után egy hatalmas óceánjáró, az olasz
Lavanzo roncsa dereng fel. Sajnos, amikor a harmincas években elsüllyedt, fel
is borult. A tatja a 25 méter mélyen lévő terasz peremének támaszkodik, de maga
a gigászi hajótest beleveszik a kéklő mélységbe. Az orr valahol 90-100 méteres
mélységben pihen. Állítólag 65-70 méter mélyen, a kapitányi kabinban nagyon
finom borok találhatók, de nincs merszünk addig lemenni.
A hajócsavar és a kormánylapát dúsan benőve gyönyörű
lágykorallokkal, nagyon szép széles látószögű téma lenne, ha nem sztrájkolna a
vakum. De szemétkedik, így marad a videó. Amikor visszatérünk a zátony tövéhez,
gyönyörű, szinte a Vörös-tenger teljes szarukorall választékát felvonultató
kert fogad bennünket. A felszíntől a 25 méteres teraszig ezer és ezer korall
tolakszik a jobb pozicióért, a több fényért. Áttekinthetetlen dzsungel az egész
térség. Feltűnő a nagy számú kagyló, úgy kéklenek, mint féldrágakövek az
erdőben. Hát igen, most értjük meg, hogy mit jelent az a szó: érintetlen.
Pfeiffer-zátony
A zátony déli oldalán kötünk le. A lekötést a szó
legszorosabb értelmében kell érteni, mert nem dobnak horgonyt, az egyik
búvárvezető merül le, több mint 50 méterre, hogy rögzítse a vaskos kötelet.
Hej, hurghada-i hajósok, ha ti is így csináltátok volna a Vörös-tengeren
akkoriban, még ma is lenne mit néznünk felétek!
A zátonyt nagyon jó cápás helynek írja le az a néhány
búvárkalauz, amelyik Szudánnal is foglalkozik. Irigyeljük az első csoportot,
akik máris a Zodiac-ban ülnek. Aztán végre mi is sorra kerülünk. A 20-22 méter
mélyen lévő terasz hosszan elnyúlik déli irányban, kétoldalt csak a végtelen
mélység kékje. Tényleg ideális hely cápák számára, ha én az lennék, itt
tölteném az életemet. A cápák viszont másként vélekedhetnek, mert még egy
kölyök sem bukkan fel. Igaz, a víz áll, mintha Balatonkenesén merülnénk. A
korallok gyönyörűek, de hát a Sinai környékén legalább ilyen szépek, ha nem
szebbek. Erőlködünk, erőlködünk, kiúszunk a déli leszakadásig, de semmi. Kicsit
csalódottan fejezzük be a merülést, előzetesen más elvárásaink voltak a szudáni
vizekkel szemben.
A kapitány engedélyével, meg a szakács jó lelkűségét kihasználva
a második merülésre leviszünk egy hatalmas tonhal darabot. Letesszük egy
hatalmas táblakorallra és várunk. A víz továbbra is áll. Vagy 20 percig nem
történik semmi, aztán megjelenik egy nagy sügér. Na, talán most történik
valami. De még ez az egyetlen ragadozó is unottan fordul el a termetes
haldarabtól! Nem hiszünk a szemünknek! Ilyen nincs! Minden adva van és csak a
nagy semmi. Hogy fogunk mi így cápákat fotózni, videózni? Egyáltalán nem
bánkódunk, amikor leoldják a hajót, és délnek fordulunk, az Abington felé.
Abington-zátony
A Dungunab-öböl térsége
rendkívüli hely. A sekélyebb részen, a zátonyok áttekinthetetlen
labirintusában
található a Mesharifa-csatorna, ahol időnként több száz(!) manta rája gyűlik
össze. A nyílt tengeren pedig, alig 5-8 kilométeres távolságban három
világklasszis zátony található: az Abington, az Angarosh és a Merlo. Az
Abington a legészakibb fekvésű. Pár száz méter átmérőjű, torta alakú zátony, a
keleti oldalán egy szép terasszal. Jellegzetessége az olaj fúrótoronyhoz
hasonló szerkezetű automatikus világítótorony a közepén. A zátony elég nagy,
hogy hajónk biztonságosan leköthető legyen a déli oldalán még ebben a
meglehetősen szeles időben is.
Furcsa módon az áramlás
délről jön, majd kelet felé fordul. Szinte repülünk vele. Az első percben egy
megtermett ezüst uszonyvégű cápa kanyarodik hozzánk, mindenkihez odaúszik,
egészen közelre. Gyönyörű, végtelenül elegáns! Ahogy kiérünk a keleti
teraszhoz, nincs más választásunk, mint lent maradni 30 méteren, a terasz
leszakadásának a takarásában. Nincs semmi a kékben, pedig itt pörölycápáknak
kellene lenniük. Az északi kanyarban kiszállunk az áramlásból és felmegyünk a
teraszra. A főzátony itt már védettséget ad. Teknős, alvó bébi fehér
uszonyvégű, napóleon, de semmi nagy vad. Visszaóvakodunk a déli oldalhoz, ahogy
kidugjuk a fejünket, szinte letépi a víz a maszkunkat. Maradunk a keletin,
egészen a merülés végéig.
A második és a harmadik
merülés szinte azonosan játszódik le, egy fontos különbséggel: a délutánin
pörölyök a mélyben! Nem nagy csapat, talán 6-8, de termetesek. Többen lemennek
hozzájuk, én maradok, mert az 50-55 métert túlzásnak tartom harmadikra. Aztán
szívom a fogamat, mert Laci nagyon jó videó felvételeket készített. Na, nem
baj, majd legközelebb.
Angarosh-zátony
Bár ez már az arabból
angolosított neve a zátonynak, az eredeti, nagyon hasonló név fordítása: „A
cápák anyja”. A Pfeiffer- és Abington-zátonyok után egy kicsit kétkedve
ízlelgetjük a szót, na de, legyünk optimisták! Erre a tulajdonságra bizony hamarosan
nagy szükségünk is van, mivel az Amorina-t a Magarsam-szigettől keletre, egy
védett lagunáben horgonyozzák le és mi a Zodiac gumicsónakokat használjuk, hogy
elérjük az 5 kilométerre, kint a nyílt tengeren lévő falatnyi zátonyt. Alig
fele úton járunk, amikor rohamosan keményebb lesz az északi, eddig sem
gyengécske szél és egyre nagyobb kereszthullámok között döngicsélünk kelet
felé. Ahogy az első, közel négyméteres hullámból jócskán jut a csónakba,
pánikszerűen kezdjük el a vizet kimerni. Még a felét sem vödröztük ki, amikor
újabb hullámból löttyen be vagy százliternyi. Aztán megint és megint. A
meregetés egyre reménytelenebb, abba is hagyjuk, semmi értelme. Sokszor derékig
ülünk a vízben, rettegve nézzük az egyre több tajtékos óriást. Közel vagyunk a pánikhoz,
ráadásul kormányosunk egyre idegesebben szemléli a nap miatt erősen csillogó
vízfelületet. Esélyünk sincs megpillantani a zátonyt, túl nagyok a hullámok.
Többen javasolják, hogy forduljunk vissza! De innen? Semmi értelme, mert már
közel kell, hogy legyünk a zátonyhoz. Vagy már túlmentünk rajta? Vagy még sem?
Akarsz róla beszélni? Elveszítjük a másik Zodiac-ot a szemünk elől, közben
éppen csak sikerül a műanyag üzemanyag tartályt elkapni, mert simán kivitte a
víz. A motor félig víz alatt, csoda, hogy még mindig működik. Megbeszéljük, ha
borulna a csónak, mindenki kapaszkodjon bele, mert az álmoskönyv szerint itt
elsodródni nagyon rossz ötlet. Aztán egy hullám tetején megpillantjuk a másik
csónakot, alig 60 méterre tőlünk. Abban ül a kapitány, aki integet, tartsuk az
irányt! Aztán még tíz perc és két hullámhegy között meglátjuk a pici, sárga
homokpadot - amit a víz hordott össze a zátony tetején - pontosan előttünk!
Huh, mekkora megkönnyebbülés! Többen azt javasolják, hogy próbáljunk kimenni az
alig 30 méter átmérőjű homokszigetre, merjük ki a vizet, aztán várjunk, hátha a
hajó értünk jön egy idő után.
Mi a merülés mellett
döntünk, ha már így megszenvedtünk érte. Bekapcsolom a videokamerát, befordulok
a vízbe, szinte azonnal elkap az áramlás. Húsz méterről visszanézek, jönnek-e a
többiek? Felettem több ezer barrakuda formál feketéllő felhőt, mellettük nagy
selyemcápa. Úgy terelgeti őket, mint puli a nyáját. Az első terasz szélén, 25
méteren rókacápa suhan el. Nagyobb a farokuszonya, mint az egész teste. Egy
szép ezüst uszonyvégű cápa tűnik fel a kékből, érdeklődően úszik oda egyenként
minden búvárhoz - köztük az alig pár méterre lévő kapitányhoz is - mintha
udvariasan bemutatkozna. Nincs időm kinézni a kamera mögül, csak az ezüst
uszonyvégűre koncentrálok. Aztán hatalmas, sejtelmes árnyak bukkannak fel a
nézőkében: pörölycápák! Nem tudom eldönteni, melyik van a legjobb pozícióban,
egyikről a másikra váltok. Legalább 40-50 példány, felettem, előttem és egyre
csak jönnek felém. Lenyűgöző! Közben az órám elkezd sípolni. A fedélzeten 35
méterre állítottam, hogy figyelmeztessen, mert videózás közben nem tudok
ránézni a komputerre. Aztán az egyik hatalmas példány egyenesen rám úszik, jól
megnéz, alig egy méterről fordul el. Minden búvár videós álma válik itt most
valóra. A többi cápa is kifordul. Hallom, hogy a kapitány víz alatti dudája
többször megszólal. Biztos a többieknek jelzi a pörölyöket, nem nézek ki a
kamerából, úszok a cápákkal. Aztán, már kicsit gyengébben, megint a duda. De
ekkor egy kapitális selyemcápa ír le felettem egy kört. Nem hiszem el,
egyszerűen nincs időm kikapcsolni a kamerát!
Aztán már nincs több
cápa, egy pillanatra körülnézek. Hűha, hol a zátony???!!! Csak a feketés kék
vizet látom magam körül és közben az Aladin kijelzőjén a 35 méter 40-re majd
44-re, majd 46-ra vált. Ezerrel pumpálom a levegőt a jacket-be, keményen
dolgozom az uszonyokkal, de az áramlat iszonyú erővel nyom lefelé. Magam alatt
meglátok két, szinte vízszintesen lebegő buborék füzért. Még mélyebben is
vannak búvárok??? Lehet, hogy ők látják az alsó teraszt? Talán egy percig
megyek a füzérek után, amelyek továbbra sem jönnek feljebb, amikor ráébredek,
nagy a baj! Ezekhez nem tartoznak búvárok, ezeket az áramlat tépte el tőlük és
én teljesen rossz irányba úsztam. A szívem a torkomba ugrik, a lélegzetem
szinte fékezhetetlenül gyorsul. Némi víz is jön be a csutorán, felfordul a
gyomrom. Közel a pánik. Brávó, több mint 700 vörös-tengeri merülés után ekkora
baromságot összehozni! Itt vagyok még mindig 40 méter alatt, a nagy semmiben,
alattam vagy 600 méternyi víz. Esélyem, hogy visszajussak ebben az őrült
áramlatban a zátonyhoz, kevesebb, mint NULLA! Nem pereg le az életem, nem
gondolok senkire és semmire. Aztán furcsa módon egy gondolat ugrik be: ezeket a
felvételeket vissza kell, hogy vigyem a hajóra, ezekkel nem punnyadhatok meg
csak úgy! Kínos lassúsággal kezdek emelkedni, 35, 25, 15 méter, elengedett a
víz! Próbálom a lélegzetem ütemét normalizálni, de nem nagyon megy. A
kimerültségtől, meg a sós íztől a számban hirtelen rám tör a rosszullét. Amit
soha nem tudtam volna elképzelni, az bekövetkezik - minden gond nélkül hányok a
víz alatt. Nahát, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű. Csak az ütemet
nem szabad eltéveszteni, mikor legyen bent, illetve kint a csutora! Tíz méteren
hosszabban ellebegek, majd ötön is, nehogy baj legyen. Bár az Aladin nem mutat
dekó időt - összesen alig húsz perc telt el - de ahogy én ott lent lélegeztem….
Amikor felérek a
felszínre, lesápadok. Az egyik hullámhegy felemel – a Zodiac-ok vagy fél kilométerre
vannak tőlem! Szép. Sebaj, majd felfújom a jelzőbóját. Hoppá, csak fújnám.
Edinél maradt, aki sokkal óvatosabb volt, semmint hagyja magát elsodortatni.
Rövidesen megszűnni látszik magányom, egy termetes selyemcápa tűnik fel és kezd
el körözni körülöttem. Egyelőre tartja az 5-6 méter távolságot, de meddig? Jön
még több is? Esetleg óceáni fehéruszonyú? Máskor milyen boldog lennék ettől, de
most valahogy nem megy. Eltelik 20 perc, a felállás marad. Lányos zavaromban
eszembe jut, talán be kellene kapcsolni a kamerát! Bármi is fog történni, azért
egy jó záró kép fel tud egy felvételt dobni. Hirtelen a cápa ezerrel eltép
mellőlem. Mi a fene! Aztán, szinte a még ki sem „hűlt” vízben, egy hatalmas,
fekete hímdelfin süvít el, egyenesen a cápa után. Szóval, még is csak vannak
csodák? Persze, nincsenek, csak nagy valószínűséggel egy delfin csapat lehetett
a közelben és a selyemcápák étlapján a kis delfinborjak előkelő helyen
szerepelnek. Ezt viszont a nagy hímdelfinek nem veszik jó néven. Közben a szél
és a hullámok már vagy száz méterrel közelebb visznek a csónakokhoz. Javulnak
az esélyeim. Aztán újabb 20 perc telik el és az egyik Zodiac felém tart! Még is
csak megnézhetjük azokat a felvételeket. A csónak mellett megint rám tör a
rosszullét. Szégyellem magam a többiek előtt, hiszen idáig óvatos, megfontolt
búvárnak tartottam magam. Ez a kaland egy kicsit megtépázta a magamba vetett
hitemet. Minden erőm elszállt, alig tudnak beráncigálni a csónakba. Csak ülök,
és bambán vigyorgok. Feleségem nem korhol, de a szemét látva ez még rosszabb,
mint ha letolna. A kapitány vígasztal és egyben elmondja, hogy mind a kétszer
nekem dudált. Először azért, mert pár méterrel mögöttem egy négyméteres
tigriscápa jött fel az alsó teraszra, gondosan és igen közelről megszemlélve pár
búvárt, köztük az én hátamat is. Majd másodszor azért, mert ő már látta, még
pár méter és elszállok a terasz felett, mint a győzelmi zászló. Először majdnem
utánam jött, de a tigriscápa miatt enyhén szólva is markolatig berosált és
szerényen próbálta magát korallnak tetetni. Megegyeztünk - bár egy tigriscápát
látni rendkívüli esemény - talán jobb volt, hogy magányos utamon nem tudtam
róla, egy ekkora dög is a közelben van. Ezen túl két születésnapot fogok
ünnepelni.
A visszaúton megint megpróbálunk elsüllyedni. Kiderül,
hogy a kapitánynál van egy vízhatlan rádiótelefon, tehát volt és van
kapcsolatunk a hajóval. Csak a formaság kedvéért kicsit merjük a tízliteres
konzervdobozzal a vizet, de aztán abbahagyjuk, minek? A kapitány, homlokára
tolt napszemüveggel, hóna alatt a féltve őrzött rozsdás, valamikor tejporos
bádogdobozzal rezzenéstelenül szegezi előre a tekintetét. Ilyenek lehettek
ősei, több száz évvel ezelőtt az elemekkel harcolva. Maga a megtestesült
nyugalom. Az összhatást azért minden harmadik percben nagyban rontja, hogy a
hullámok továbbra is átsöpörnek rajtunk, sokszor hónaljig tűnünk el a vízben.
Tényleg megkönnyebbülten sóhajtunk fel, amikor feltűnik az Amorina. Közel
negyven perc „raftingolás” után ismét a fedélzeten vagyunk. Én eldőlök, mint a
homokzsák. Muszáj aludnom egy kicsit, nemsokára megint merülünk….
A második merülésre
sokat javult az idő, így a hajó le tud kötni a zátony mögé. Bár megpróbálnak
lebeszélni – pihenjek még, meg ilyenek – nem akarom kihagyni ezt a merülést
sem. Megígérem, hogy jó fiú leszek. Az áramlás is jelentősen csökkent, de
dacára a kedvezőbb körülményeknek, nem kívánkozom a mélyebb teraszra.
Túlságosan friss még az élmény. Meg is lesz a jutalmam, Edin és rajtam kívül
senki más nem látja azt a hatalmas manta ráját, amelyik halál nyugodtan
felsiklik a teraszra. Lenyűgöző látvány. A közel négy méteres jószág alig
lebbentve „szárnyait”, méltóságteljesen köröz az első terasz felett, alig 20
méteren. Teljesen alá tudok férkőzni, ha akarnám, megérinthetném a hasát. Nem
akarom, mert biztosan megriadna. Ez így szép, így teljes. Csodálatos videót
készítek, majd átváltok a Nikonos-ra. Bizony, most jól jön a halszem objektív.
Néha még a 12 mm-es lencsébe sem fér bele a manta, annyira közel jön. Közben a
többiek is visszaérnek. Most már egy tucatnyi búvár ámul, ahogy az elegáns
óriás egyre másra rója köreit, semmitől és senkitől sem zavartatva magát. Még
amikor öt méteren töltjük a biztonsági megállónkat, akkor is látjuk lent a
„B2”-es bombázót.
Sajnos, harmadik
merülésre nincs mód, a szél felerősödik, el kell hagynunk az Angarosh-t.
Délnek fordulunk, az
alig másfél kilométerre lévő Merlo-zátony felé.
Merlo-zátony
Ez a zátony a legnagyobb a három közül, így az erős
északi szél által felkorbácsolt tenger elől tökéletes menedéket nyújt. A zátony
kelet-nyugati irányba elnyúló, hosszúkás képződmény. A keleti sarkon egy hatalmas oszlop – talán
40-50 méter is lehet az átmérője – található, mielőtt a szokásos teraszra
érnénk. A főzátony fala nagyon szép, korallal dúsan borított. Hatalmas barna
ráját, óriási púposfejű papagájhal csordákat látunk. Ezek a víz alatti
bölényhez hasonló, méteres halak csak ezeken a déli vizeken láthatóak. Amikor
nyugton maradunk, kíváncsiságuk legyőzi ösztönös félelmüket, és egészen közelre
merészkednek. Apró, bamba gombszemeik kísértetiesen hasonlítanak a
bölényekéhez. Az oszlop keleti oldalán öreg teknős tépkedi a korallt. Bár van
már egy csomó teknős felvételem, ez annyira nyugodt, olyan szépen beáll fölém,
hogy nem állom meg, elindítom a kamerát. Talán egy perc az egész, de amikor
magam mögé pillantok, még éppen látom a magányos pörölycápát, ahogy
„csúfondáros” vigyorral a szája körül hasít el tőlem. Na, ezt jól eltoltam! Ha
várok egy kicsit, pont szembe jőve láthattam volna a cápát. Azért szép merülés volt,
csak hát a nyomába sem ér az Angarosh-nak.
Quita-el-Bana-zátony
A Merlo-zátonytól 17 kilométerre délnek található ez a
majdnem tökéletesen kör alakú zátony. Körülötte nagyon kék és nagyon mély víz.
Ahogy kiborulunk a csónakból, majd nem ráesek egy ördögrájára. Egy darabig
elviseli, hogy követem felülről, de aztán elege lesz. Egy gyors uszony mozdulat
és már el is tűnik. Azért ez nem rossz kezdés. Alig van áramlás, nagy dolgokra
nem nagyon számíthatunk. Nagyon sok fehér uszonyvégűt látunk, mintha önkormányzati
választást tartanának. Feltűnő, hogy mennyi köztük a tápszeres kinézetű. Az
Elphinstone kövér egyedeihez képest ezek itt úgy néznek ki, mint ha csak az
ENSZ élelmiszer segélyére várnának, etiópiai útlevéllel. Aztán belefutunk egy
kapitális barrakudába. A több mint másfél méteres példány nem is zavartatja
magát, hatalmas agyarait villogtatva szemlél bennünket. Nem lenne jó, ha azok a
fehér fogak a kezünkön csattannának. Kicsit távolabb egy sérült doktorhal
úszkál. Sötét oldalán fogsor lenyomatok. Éppen csak kicsúszhatott egy méretes
tonhal szájából. Egy nagy muréna, erősen félrecsúszott alsó állkapoccsal ásít
ránk a függőleges falból. Úgy néz ki, mint egy viseltes Tyson-edzőpartner.
Szinte körbeérünk, mire 50 bart mutat a műszer.
Vissza a hajóra, szinte már a számban érzem a királyhal
ízét. Bár iszonyú drága a sör, de ezekre a merülésekre muszáj egyet legurítani. Vöröslő
alkonyat, az álom puhán telepszik rám. Nem volt semmi ez a nap sem.
………………………………………………………………………………………………………………………………….
Egy "rövid" videó összeállítás is készült erről a fantasztikus útról. Az FB oldalamon tudtam csak megosztani, némi "technikai" problémát leküzdve.